|
 R.E.M. 2005. január 22. szombat, Budapest Sport Aréna
1999. július 9. után másodszor lépet fel nálunk az amerikai csapat, és azt hiszem ismét nem lehet okunk panaszra. Este 7-re értem az Aréna elé, ahol, a most már jól ismert Nagy Testvér hangja fogadta a közönséget. Ez a „fenyegetés” a hangosbemondóból, plusz még végig is taperolnak mindenkit, és mindezt azért nem olcsón…
 Már ekkor sokan vannak a színpad elott, sokfelol hallani külföldi hangokat, de szerencsére azért mi magyarok vagyunk többen. ’99-ben nem ugyan nem sikerült megtölteni a Kisstadiont, ez most némi jóindulattal azért összejött. Bár a dühöngo végét nem láttam, de a székek, a felso emelet, és a hátsó rész kivételével megteltek.(foto: koncertkepek.hu)
A színpadon egy tucat gitár, billentyuk, dobok, mikrofonok, és még egy Brainstorm tábla is fel volt állítva, a háttérben viszont már a fozenekar díszlete virított. Nem tudtam eldönteni, de valami fémlemezek, vagy üveglemezek, esetleg plexilemezek, lógtak hátul, a színpad felett pedig neoncsövek lógtak függolegesen. Nem igazán sejtettük, hogy mi fog kisülni ebbol… Fél 8-kor kihúnytak a fények, Michael Stipe lassan besétált, és felkonferálta a Lettországból származó Brainstorm-ot.
Az öt tagú zenekar egész kellemes zenét nyomott, bár számomra nem volt igazán maradandó élmény. A stílusmegjelölésekkel hadilábon állok, ezért inkább csak megpróbálom leírni pár szóban, hogy milyenek: Eleinte a régi R.E.M. zenéjére emlékeztetett a hangzás, ami aztán folyamatosan átalakult, leginkább az énekes hangjának köszönhetoen, amolyan U2 féleséggé. Bár az utolsó dal, amiben egy harmonika is elokerült, kimondottan a Fools Garden - Lemon Tree dalára emlékeztetett. Talán az a legjobb megjelölés, ha azt írom, amerikai egyetemista utazómuzsika.
Az elozenekar fellépésének vége felé a frontember köszönetet mondott a kedves közönségnek, de legfoképp az R.E.M.-nek, akiknek köszönhetoen részt vehetnek a turnén, amit a zenekar eddigi legnagyobb sikerének éreznek. Aki többre kíváncsi, látogasson el a zenekar honlapjára: www.brainstorm.lv
A banda amúgy minimális fényeket kapott, amit még az is elnyomott, hogy a színpad felett lévo videófalon végig világított a nevük. A Brainstorm jó 45 percet játszott, aztán megkezdodött az átállás. A 8 órás kezdésbol aztán háromnegyed kilenc lett, amikor is minden sötétbe borult, és valami egészen fantasztikus látványban volt részünk…A hátsó lemezeken jobbra-balra cikázó fénycsíkok jelentek meg, kisvártatva bevonult az R.E.M. és a három kísérozenész. Végre belecsaptak a fiúk! A ’87-es Finest Worksong kellemesen húzós nyitánynak bizonyult. A közönség rögtön felvette a ritmust, bár nehéz is ellenállni Michael-nek, hiszen fantasztikus frontember. Míg a többiek leginkább a hangszerekre koncentráltak, o végigpörgte a színpadot sajátságos mozgásával a kis zakócskájában és sapkájában. Szemét teljes egészében kék csíkkal emelték ki, fültol fülig.  Aztán tovább pörögtünk a Get Up-pal, majd érkezett a Daparture. A levegoben lebego neoncsöveknek is végig szerepük volt. Azért használom a lebego szót, mert a sötétben nem látszott a felfüggesztés, csak az hogy világító csövek lebegnek mindenféle színekben. De még milyenekben… A fénykavalkád minden dal alatt eltéro volt, az eleinte csak fehérben pompázó csövek nótáról nótára váltogatták a színüket, néha egy számban többször is, egyszer két színuvé, másszor három színuvé alakultak. Kék, sárga, piros-fehér, kék-fehér, piros-fehér-kék… Mindeközben a hátsó lemezkék is mindenféle színekben villództak. Néhol egy szín uralta oket, néhol cikázó fények, néha csak a neoncsövek világítottak... Huh! (foto: Gerébi Zoli)
Következett az Animal, ami még mindig a lendületesebb dalok közül való, és csak utána álltak meg egy kicsit. A pihenoben kis köszönto következett, aztán Michael elmesélte, hogy pont itt álltak, amikor eloször jártak nálunk, de tudja, hogy az az épület leégett, viszont így létrejöhetett ez a nagyobb, szebb épület. Kedves gesztus volt, hogy így képben van a dolgainkkal, csak éppen az volt a bibi, hogy ’99-ben a Kisstadionban játszottak… Sebaj, nézzük el nekik. A Boy In The Well volt a következo dal, ez már az új albumról, az Around The Sun-ról való. A számra, mint ahogy az egész lemezre jellemzo a végig magával ragadó, leginkább lassabb, nyugodtabb hangzás. Újabb idoutazás, ezúttal ’84-ig mentek vissza a So. Central Rain-nel. Persze a gitárok folyamatosan cserélodtek, az éppen megfelelo hangzás elérésének érdekében. Érdekes volt, hogy Scott McCaughey végig szaladgált a színpad két széle között, akusztikus és elektromos gitárjáték nekünk jobbra Peter Buck mellett, aztán amikor kellett, átfutott balszélsonek és a billentyuknél ügyködött, kiegészítve az amúgy billentyus Ken Stringfellow-t. És akkor itt most egy kis kitéro a kiegészíto muzsikusokra: Scott McCaughey alapítója a Minus 5-nak, ahol több muzsikussal is együtt zenél, többek között Peter Buck is tagja a csapatnak. Ebben a formációban megfordulnak még a Posies tagok is, amelyek egyike Ken Stringfellow, aki egyébként producerként és hangmérnökként is dolgozik kisebb formációknál. Akirol eddig még nem esett szó, az a dobos Bill Rieflin. O olyan zenekarokkal zörög együtt, mint az amerikai Ministry, és a King Crimson. Folytatásként visszatértünk az új lemezhez, az elszállós High Speed Train-nel, ismét a fehér cikázó fényekkel a háttérben.Ezt követte, a talán leghíresebb R.E.M. dal, az Everybody Hurts. Ennél a nótánál a közönség éneke el-elnyomta Michael hangját.
Maradva a lírai hangvételnél, a Leaving New York következett, aztán egy kicsit felgyorsítva érkezett a The Great Beyond. Ismét buli. Ekkor már a zakó is lekerült Michael-rol, illetve egy napraforgó is elokerült a közönség soraiból, amelyet Mike Mills mikrofonjára tuzött énekesünk. A híresebb dalok után ismét szólt hozzánk a frontember, két régebbi dalt ígérve nekünk: a saját bevallásuk szerint húsz éve nem játszott Swan Swan H címu számukkal kedveskedtek nekünk. Ezt szeretem a zenekarban: Sok-sok sláger, de az új dalok közé mindig beszúrnak egy-egy szinte már elfelejtett gyöngyszemet. A másik régebbi nóta ’88-ból érkezett, o volt a Turn You Inside-Out. Aztán egy kis politika. Ilyennel eloször a 2003-as Moby koncerten találkoztam, ugyanezen témával kapcsolatban. Mondjuk úgy, hogy politikai nézetük meglehetosen hasonló. Moby ugyan kicsit durvább szavakat használt George Bush leírására, illetve az USA jelenlegi háborús politikájára, de lényegében ezen dolgok elítélésérol szólt Michael is. Ezek események szülték a következo két dalt is, amelyek az új albumra íródtak. Az elso az I Wanted To Be Wrong, amely szövegét végig feliratozták a videófalon fekete háttéren, ezzel is nyomatékosítva a mondandót. A második a Final Straw volt, amelyet szintén feliratoztak, de félbevágva, mivel a kép másik felén Michael közeli képe volt látható, de sajna a felirat nem követte az éneket…  A következo számot így konferálta fel Michael: „Ez a dalunk volt az elso toplistás sikerünk…” Némi kivárással csigázta a népet, hogy beinduljon a fantázia, melyik is lehet ez a régi dal, majd folytatta a mondandóját: „Japánban”. Imitation Of Life. Hú! Be is indult a közönség, énekben és mozgásban egyaránt. És meg sem állt, mert a következo dal egy régi-régi sláger volt, The One I Love. Michael szépen lesétált a dal közben a színpadról, az elol álló rajongók nagyon szerencsésnek érezhették magukat, mert egészen a karjaik közé merészkedett.
A dal után ugrottunk 11 évet, rákezdtek a Walk Unafraid-re. Aztán vörösbe borult a színpad, és felcsendült a Losing My Religion. A közönség nem bírt magával, és korábban kezdte a dalt, aztán Michael is csatlakozott a második szónál. Az egész dühöngo ugrált, tapsolt, és persze végig éneklte a nótát, amely a fomusor záró dala volt.
A zenészek integetve levonultak a színpadról, amely elsötétült, és amely felett a videófal vette át a foszerepet néhány perc erejéig. (foto: koncertkepek.hu) Megjelent a Föld képe, amelyen egymás után sorolták fel a turné eddigi állomásait, mígnem elértünk a koncert napjáig, és megjelent a BUDAPEST felirat. Aztán a feliratot mindenféle színben villogtatták, végül kék betukkel írva betöltötte az egész videófalat Kis várakozás után újra színpadra lépett a banda, és ismét belecsaptak a húrokba. Meg is adták a módját, következett a What’s The Frequency, Kenneth? A színfalak mögött Michael csíkos pólót húzott.
A második ráadás dalnak nagyon örültem, persze sokadmagammal, mert következett a Drive, ami éloben ugyanolyan fantasztikusan szól, mint lemezen. A harmadik dalnál Mike ismét zongora mögé ült. Ezt korábban is megtette, de most meg nem mondom melyik dal alatt... A haramdk ráadás dal az I’ve Been High volt tehát. Szükség is volt a kis lassításra, mert a következo számok nem hagytak nekünk sok lehetoséget a pihenésre.  A kis felvezetoben Michael felkonferálta a két utolsó számot, és bemutatta a zenészeket. Majd elmesélte, hogy a következo számot még 18 éves korukban írták, így az akkori bohó életüket idézi, bár azóta sem változott semmi, csak annyi, hogy már o is DJ-zik, ezzel utalt a második számra. Eloször a Permanent Vacation szólt. Na, itt aztán a zenészek is szerepeltek már, össze-vissza kavartak a színpadon, a gitárosok összeálltak egy kis közös gitár-show-ra. Michael rendre fel-fellépett a monitor hangfalakra. Igazi rock ’n’ roll hangulat!
A következo dal az I’m Gonna DJ, új szerzemény. Ez is egy amolyan gyorsabb féle. (foto: Gerébi Zoli)
A két húzós nóta után azért még csak volt egy dal a tarsolyukban. Mégpedig nem más, mint a Man On The Moon!!! A videófalon egy urhajós képe jelent meg, Michael húzta a közönséget, bár nem volt rá szükség. Közös énekléses, ugrálós, tapsolós, orjöngos, olyan igazi finálé dal kerekedett kia nótából. Szép munka!
Ahogy az egész koncert is az volt. Ez most már tényleg az utolsó dal volt, integetés,aztán eltuntek. A videófalon még mutatták a közönséget, majd három kisebb képen ugyanazt a képet. Ezek jobbról balra eltuntek, és a sötétségben úgy zárult a koncert, ahogy indult, hátul cikázó fényekkel. Majd villany, és a road-ok már neki is láttak a szerelésnek. A közönség is nekiindult, és tényleg mindenki elégedett lehet. Minimális színpadi kellékekkel fantasztikus látványú koncertet kaptunk, még fantasztikusabb dalokkal, eloadással. Egy ici-pici hibája volt az egésznek, ami már a vendég zenekar alatt is megfigyelheto volt: valami búgás szólt végig a hangfalakban. Valami gerjedhetett, de igazából nem volt zavaró, mert csak a csendesebb szünetekben lehetett észrevenni. A zenészek igen szép teljesítményt nyújtottak. A billentyus Ken, bár végig a háttérben volt, szépen hozta a témákat, Bill a dobok mögött jól adta az alapokat. Scott, akit Michael úgy mutatott be, hogy a csapat medvéje, szintén a háttérben maradt, de végig a zenével élt. Érdekes volt, ahogy a három tagú csapat végig a koncertstáb elott maradt. Mike volt a nyugalom, Peter az ero, aki azért el-elengedte magát, Michael meg a húzó láncszem. Én most már csak abban reménykedem, hogy minél hamarabb újranézhetem a musort DVD-n! A koncerten szereplo dalok, az elhangzás sorrendjében: Finest Worksong / Get Up / Departure / Animal / Boy In The Well / So. Central Rain / High Speed Train / Everybody Hurts / Leaving New York / The Great Beyond / Swan Swan H / Turn You Inside Out / I Wanted To Be Wrong / Final Straw / Imitation Of Life / The One I Love / Walk Unafraid / Losing My Religion Ráadás: What's The Frequency, Kenneth? / Drive / I've Been High / Permanent Vacation / I'm Gonna DJ / Man On The Moon A zenekar hivatalos honlapja: www.remhq.com Gerébi Zoltán
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
Találatok: 2702
|
Szubjektív - koncert 
