Hát ez is eljött… végre sikerült eljutnom egy Steve Vai koncertre. Elõszörre furcsállottam a korai, esti fél hetes kezdést, de végül is a szervezõknek lett igazuk: így buli után még elérhettem a trolit hazafelé. No de térjünk a tárgyra: elõzõleg különbözõ pletykákat hallottam arra nézvést, hogy majd mind három úriember játszik húsz percet, majd nyomnak egy órát együtt. A kezdet e mendemondákat látszott igazolni, ugyanis háromnegyed hét magasságában feltûnt Fripp mester, illedelmesen meghajolt, majd játszott negyed órát egyedül üldögélve, gitárszintetizátoron felpakolva harmóniákat, majd improvizálva saját hangszõnyegére. Érdekes, de felettébb elvont muzsika volt.

Következett Steve, aki elõször egy háromnyakú – de nem a szív alakú, hanem egy fehér Jem modellen – mûvelt valami nagyon hasonlót, mely hangszer egyik harmada szintén gitárszintetizátorba csatlakozott. Ekkor aggódni kezdtem – de amint kiderült, teljesen feleslegesen, hiszen a színpad hamarosan megtelt Steve zenészeivel. A rendezõi bal oldalon Tony McAlpine játszott billentyûsökön és gitáron, hátul a doboknál Jeremy Colson, mellette dübörgött a basszusgitáron Billy Sheehan, majd a színpad rendezõi jobb szélén, gitáron és elektromos szitáron az ifjú Dave Weiner.
Gyakorlatilag egy egész estés Steve Vai koncert részesei lehettünk mintegy hetven percben. A pali elképesztõ dolgokat mûvelt a hathúrosokon – ezen az estén kizárólag hófehér Jem gitárokon játszott – a hangzás végig szinte tökéletes volt, és az élményt szóban visszaadni gyakorlatilag lehetetlen. Ezt az embert látni kell gitározni, hiszen ahogy Santana mondta néhány éve egy interjúban: az egész testével gitározik. Közben bohóckodik, mutogat, tekeri magát össze-vissza. Érdekes módon a For the Love of God kezdõhangjai ezen az estén billentyûkön szólaltak meg – ez a dal számomra minden idõk legnagyobb gitárszólója.
Steve egyébként minden zenészét hagyta érvényesülni ezen az estén – hallhattunk egy-két gitárszólót Tony és Dave részérõl is. Volt persze basszusszóló is – Billy Sheehan amúgy is elemében volt, rendkívül látványosan, és persze iszonyat technikásan játszott. Õ, Steve Vai-jal karöltve még a nyolcvanas években nevelkedett, amikor rockzenével rendszeresen arénákat lehetett megtölteni – számukra egyértelmûen összetartozik a látványos játék a tökéletes technikával. Elhangzott a mûsorban egy nóta Steve feleségének ajánlva, aki a gyerkõcökkel együtt elkísérte férjét a turnéra – õ Pia Maiocco, aki nem más, mint a Vixen nevû egykori csaj-metál csapat dobosa.

Némi átszerelés után Satriani és csapata csapott a lecsóba – bevallom õszintén, az õ mûsorára már kissé elfáradtam, és a zenéje sem áll oly közel hozzám, mint híres tanítványáé. Minden esetre lelkesen és becsülettel helytállt ezen az estén, és láthatólag bejött neki a pesti közönség. Apropó publikum: túlsúlyban voltak a férfiak ezen a vasárnap estén, akik közül kábé kilencven százalék gitáros, vagy legalábbis zenész lehetett. A bebocsátásra várva sok arcot felfedeztem a mai magyar élvonalból. Visszatérve Satrianira: az õ csapatában Jeff Campitelli dobolt és Matt Bissonette kezelte a Dörmögõ Dömötört, illetve jelen volt egy ritmusgitáros srác, akinek a nevét már soha nem fogjuk megtudni, mivel mire a csapat bemutatásra került, õ már nem volt színpadon.

 S hogy miért nem: idõközben csendesen beszivárgott Robert Fripp, helyet foglalt a kütyüi mellett, és onnan adagolta magát diszkréten, majd Steve Vai lépett színre, és versenyt gerjedtek Satrianival. Komolyan: mintha a két ipse azon versenyzett volna, ki bírja tovább húzni a tust a nóta végén, miközben összegerjed a kontroll-ládákkal. A hangerõ idõközben az elviselhetetlenség határáig fokozódott. Itt hadd szabadjon megjegyeznem valamit: miközben a két showman kellõen kiélhette magát a reflektorok kereszttüzében, Robert Fripp meglehetõsen visszahúzódó módon, a kis kuckójában ülve adagolta magát – kár, hogy még a Red címû King Crimson nóta közben sem merészkedett elõ, noha hallhatólag figyelemreméltó dolgokat pengetett. Ha legalább szóló közben megmutatta volna magát, talán mi, nézõk is jobban tudtuk volna méltányolni a mûvészetét.
Összességében egy olyan élménnyel lehettünk gazdagabbak ezen a vasárnap estén, amit kár lett volna kihagyni. Még sok ilyen koncertet kívánok mindannyiunknak!

Illés Norbert, alias Twangman
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges