20.00 véget ér a zene, a lelátó tele, bár nincs full teltház, kihunynak a fények. A kör alakú vászon felemelkedik, így már tudjuk, hogy csak színesítõ szerepe lesz.
Hát kezdjük…
A közönség kiabál, míg egyszer csak a színpad szélein feltûnik két alak. A sötétben csak az látszik, hogy a bal oldali világos ruhában a jobb oldali sötét ruhában van. Mindkettõ kopasz, úgyhogy ez sem támpont. Aztán némi fény és kiderül a rejtély. Balra Chester, jobbra Phil, megindulnak a dobok felé, majd indul a buli.

Hosszasan párbajoznak, majd megjelenik Luis, és hárman püfölik a dobokat. Eleinte új elõadás, majd felcsendülnek a Serious Hits Live-ról ismert ritmusok, aztán belevágnak a párizsi koncerten elõadott részekbe. Talán ez az eddigi leghosszabb dobpárbaj, amit valaha hallottunk tõlük.
A végén az ováció közepette elõbújnak a zenészek a sötétben, majd a vokalisták és a fúvósok.
16-an a színpadon!

Nemcsak Chester van újra a csapatban, hanem Leland is basszuson. A Vine Street Fúvósok a második emeleten, a gitár szekció jobbra, a vokalisták balra, öten. Hú!

Aztán újra hú!

Chester kezdése után berobbannak a fúvósok, majd a zenekar, a színpad fényárban úszik, és az addig csendben, feketén a háttérben megbúvó falról kiderül, hogy az bizony nem csak egy egyszerû fal, hanem egy mátrix kivetítõ, ami most már ontja magából a színeket, alakokat formálva, életre keltve az egész színpadot.
Something Happened On The Way To Heaven. „Gyenge kezdés.”

Pár másodperc alatt kiderül, hogy számomra még élõben soha nem hallott hangminõséget élvezhetünk, és a két kivetítõ is olyan éles, hogy majdnem szétvágja a vásznakat. Elsõ szám, és már most a fellegekben jár mindenki.

Collins papa fel-alá járkál, és amikor megszólal…

A fergeteges kezdés után fergeteges a folytatás, bár ez nem a tempóra értendõ. Egy lassú a következõ, de milyen… Against All Odds. A színpadi kép is visszafogottabb, Phil sem ugrál, csak urasan sétálgat és úgy énekel, mintha CD-rõl szólna.

A lassúság nem uralkodik el, mert a következõ a Don’t Lose My Number, ami ismét felkorbácsolja a kedélyeket.

Aztán elõször szól a közönséghez, persze németül, így nem sokat értek, bár a húgom segítségével arra jutunk, hogy az ilyenkor szokásos: lesznek új dalok, de a régiekrõl sem feledkezünk meg, a bevezetõ. Néhol belegabalyodik a sok „sch”-ba, de a közönség hálás, hogy a nyelvükön beszél. Csak én morgolódom egy kicsit.
You’ll Be In My Heart a következõ dal, amiért Oscar díj is járt anno. A színpadon a meleg színek uralkodnak, ahogy a dalszöveg is az.

(Innentõl kezdve kicsit bajban vagyok, mert annyi szám hangzik el a továbbiakban, hogy a sorrendre csak úgy megpróbálok emlékezni, de ha ez nem is sikerül, az elhangzott számok a felsoroltak voltak.)

One More Night, egy régi kedvenc. Kicsit vártam, hogy az ilyen számoknál zongorán is kíséri majd magát, de ez már a Párizsi DVD-n sem történt meg. Gyertyák és öngyújtók helyett fény rudak gyúlnak, pink és zöld színekben. Az állóhelyet nem látom át, de felnézve az ülõhelyekre elég jól néz ki, ahogy ezer meg ezer rudacska himbálózik a kezekben.

Az elsõ új dal a Can’t Stop Loving You. Városra emlékeztetõ formák a háttérben, teljesen kékbe borítva a színpadot. Az „égen” felhõk úsznak. Phil sokat énekel a színpad szélein, és alig énekel egyhelyben. Néha-néha a lépcsõkre is felmegy.

Amikor a fúvós szekció elõbújik, mivel ha nincs szerepük eltûnnek a színpadról, már lehet sejteni, hogy valami pörgõsebb szám jön. És hát úgy is lesz, Hang In Long Enough. Phil a vokalistákkal bohóckodik. Odáig is elmegy, hogy a földön hason kúszva is énekel néhány sort. Ettõl kezdve egy fekete folt ékeskedik a jobb könyöke alatt, de nem zavarja, bár nem is láthatja.

On My Way. Mókásan menetelve a színpadot bejárja Phil, míg a vokál egyhelyben menetel. A színek itt is melegek.
A többi zenészrõl még nem ejtettem sok szót, mivel õk teljesen a háttérbe húzódnak. Mindössze annyit tesznek, hogy hibátlanul festik alá Phil és a többiek énekét. Mondjuk, ha kell õk is menetelnek egy kicsit.

Aztán a zenészek leülnek, Phil középre áll, mellette a vokál is felsorakozik és elkezdõdik a koncert elsõ csúcspontja, legalábbis számomra. Phil indítja az éneket, majd a vokál is követi. Hangszerek nélkül, minimál fényben True Colors. Az elsõ refrén vége felé Brad egy kis zenei szõnyeget helyez az énekesek alá, majd a refrén után, meglepetésként Gerald fúj egy laza szaxi szólót, ami felébreszti a mindinkább ámulatba esõ közönséget, aki nem bírván visszatartani az „extázist”, kirobbanó kiabálásba kezd. Nem csak nekem flash a dolog.
Aztán mikor már azt hisszük, hogy valami egyveleg lesz, vagy inkább hogy csak egy rövid közös éneklés, végig megy az egész szám. Minden refrén után egy újabb zenész rövid szólójával kísérve, míg a háttérben a falon egyre csak emelkedik a refrénben is szereplõ szivárvány.

És még nincs vége. Ahogy lemennek a „színek”, most már több zenei aláfestéssel jön a Come With Me, az új lemez egyik legszebb dala. A felállás nem változik, hatan a színpad közepén álnak és úgy énekelnek, mint az imént. (Már holnap akarom lemezen is ezt a verziót. Jaj, de sokat kell még aludni addig!)
A szám végén Phil felsorolja a vokalisták keresztnevét, és németül kér nekik nagy tapsot.

Majd Phil egyedül marad, a vokalisták elvonulnak. Õ fog egy széket, leteszi középre, leül és belekezd: „When I’m feeling blue…”. Groovy Kind Of Love. Szerintem ez a létezõ legszebb szerelmes dalok egyike. A zene itt is minimális, és szép.

Aztán jön egy újabb Walt Disney betétdal a No Way Out. A mátrix falon rajzolt víz fodrozódik, azt sejtetve, hogy a Mackó testvérek is rögtön felbukkannak, ahogy azt a zenecsatornákon megismerhettük, de ez elmarad.

Az I Missed Again ismét egy lendületesebb dal, ami alatt a klippbõl ismert légfúvósozó (a léggitár után szabadon) Phileket vetítenek.

Ismét egy lassan induló dal, bár a rutinosabb rajongók gyorsan felismerik, mi következik. A háttér kék hullámszerû, amin a jól ismert gitárkezdés után német feliratok jelennek meg kisebb karakterrel és egy nagybetûs kiírás is érkezik: PARADISE. Another Day In Paradise. A német feliratok, bár továbbra sem értek németül, a számfeliratokból tippelve, az ilyenkor szokásos statisztikai adatokat vázolják fel. 3 000 000 otthontalan világszerte, stb.

Aztán kiürül a színpad elõtere, a vokalisták távoznak. A háttérben csillagos ég imitáció, a Hold is feljön baloldalon. Phil felmegy a „másodikra”, míg felcsendülnek a bevezetõ akkordok, és megáll jobboldalon. Separate Lives. Idefelé megemlítettem a többieknek, hogy ez a szám nekem mindig is olyan semmilyen volt. Szép meg minden, de szívesen hallgatnék helyette mást. Nahát szerencsére nem hagyták ki, mert mikor a nõi részhez értek, az addig sötétben álló Amyt is megvilágították és olyat énekelt, hogy az leírhatatlan. Nem mondom, hogy leénekelte Philt, de ha megszólalt én addig libabõröztem míg õ énekelt. Második csúcspont.
Egyébként a baloldalon érkezõ félholdból telihold lett, amíg Philhez ért. Aztán levonulnak mindketten a színpadról. A másodikról is közvetlen lépcsõ vezet le a színfalak mögé, de az nem látható.

Jaaaaj, de már a szám vége után érkezik is a csúcsok csúcspontja… Sötétbe borul az egész színpad. Az emelet hátterében meglapuló 4 reflektor ekkor el kezd emelkedni és a sötétkékbe borult színpadot fehér fényükkel szelik át. Igen-igen-igen!!! Minél inkább jelenik meg egyre több hang a lassan felépülõ búgásokból, effektekbõl, annál többen ismerik fel az emberek a következõ dalt. Majd Phil is megjelenik ismét a színpadon, a másodikon balra, tiszta feketében, valami keleti beütésû hosszú ujjú ruhában, és igen, nincs a kezében mikrofon, de a szája elõtt mégis ott van egy fülre akasztható változat. In The Air Tonight. Az ünneplésbõl az derül ki, hogy nem csak az én nagy kedvencem következik, ill. már megy is…
Lassan komótosan sétál le a bal lépcsõn, majd megy végig a színpadon, fel a jobb lépcsõn, egyenesen a dobok felé, ahol kezdte a koncertet, de hé…… Megy tovább?! Hát mégsem dobok mögül fogja énekelni, ahogy azt szokta. Nem. Õ felmegy a lépcsõn és megindul az emeleten vissza balra. Ez nem lehet…….
És akkor az õrület a tetõfokára hág. Már csak két sor van hátra és egy mini dobfelszerelés emelkedik fel a felsõ színpad mögül. És de… Dobok mögül megy tovább a szám, de hogy. A sötétkékben úszó színpadon fehér vetített villámok hatolnak át, stroboszkóp szerû hatást keltve, a mátrixfalon úgyszintén villámok cikáznak. Na most nem akarom, hogy valaha is véget érjen ez a pillanat.
A végén az eddigi legnagyobb õrület tör ki a közönség soraiban.

De már megyünk is tovább. Berobbanó fúvósokkal. Dance Into The Light. Most a fúvósok balra, a vokál jobbra. Ismét vonatként zakatol Phil körbe-körbe a színpadon, mint Párizsban, de most nem végig.

Majd jobban felpörgetik a bulit a következõ szám jól ismert dobos kezdésével. You Can’t Hurry Love. Folyamatosan fényárban a színpad és a buli töretlenül folytatódik egy óriási váltással, Two Hearts. Ez a két dal a koncerteken már szinte összenõtt. Karneváli hangulat a nézõtéren. A kezek a magasban, és két kézzel integet mindenki ritmusra. A színpad is karneváli színpompában úszik. Aztán nem csak a színek és a közönség, hanem a dallamok is latinos hangulatra váltanak. Még mindig nincs megállás, Wear My Hat. Elõkerülnek a kalapok, mindenféle formájú. Mindenki ide-oda rakosgatja õket, egyszer ezen, egyszer azon vannak. Phil majdnem az összest kipróbálja. Egyszer csak egy kiskutya kerül elõ, kopó féle, persze kalapban. Mindenki szaladgál a színpadon, a kutya is. Phil néha-néha a kutya felé is nyújtja a mikrofont, de õ annyira azért nincs énekes kedvében a nagy kavalkád közepette, de szívesen követi õt a baloldali lépcsõn fel a másodikra, némi noszogatás után. Persze a szövegben elhangzottakat elõ is adják, egyfajta színi elõadást láthatunk.

Rövid szünet után Amyvel és Billel jön az Easy Lover, a szokásos felelgetõs elõadással. Persze a: „Hölgyeim és Uraim! Elektromos gitáron: Mr. Daryl Stuermer!” szöveg sem marad el és a gitárszóló sem.
Aztán az utóbbi idõkben fõmûsor záróként elõadott utolsó buli zene, Sussudio. A szám címét a háttér is hirdeti, ahol hatalmas betûkkel írják ki, amikor mondják a szót. Phil körbe-körbe szaladgál, fel az emeletre, majd a másik oldalon le. A fúvós résznél a vokál is felmegy az emeletre, de õk csak beállnak egyenlõ távolságra, és onnan buzdítanak minket éneklésre. A vége felé Phil lejön közvetlenül a közönség elé. A pontos történéseket sajnos csak a kivetítõkön látjuk. A mikrofont oda-oda tartja egy-egy embernek, majd megáll egy középen a korlátot támasztó 10-12 év körüli srácnál és felé is nyújtja. Végül bátortalanul, de nyom a kissrác is egy „Sussudio”-t. Egy fejsimogatás Philtõl a jutalma. Aztán vissza a színpadra, néhány kézfogás, pacsi és vállveregetés mellett. És vége.
Integetve felsorakoznak a színpad elején egymás mellé, mind a 16-an, és meghajolnak párszor. Persze õk is megtapsolnak minket, aztán elvonulnak, de azért mi tudjuk, hogy nem végleg.

A színpad sötétbe borul. Roadok állítgatnak ezt-azt. A közönség tapsol, kiabál, tombol, ki-ki a maga módján ünnepel.
Néhány perc elteltével a sötétben feltûnnek a visszaszállingózó zenészek, majd a vokalisták és Phil is elõkerül a közönség nagy örömére. Újra elöl a hat énekes, csak nem megint valami finomság?
Aztán Phil beszélni kezd. Elmondja, hogy amit most mondani akar, az nem fog menni németül, ezért angolul fog beszélni, de majd lassan teszi. A beszéd nagyjából egy búcsú. Megköszöni az évek óta kitartó lojalitást, szeretetet, esõben, forróságban való megjelenést a koncerteken, a rajongást. Elmondja, hogy ez a második koncert Európában, és hogy milyen hihetetlen az emberek szeretete számára.

A ráadás ismét egy új dallal kezdõdik, a koncert elsõ részében megismert minimál módon. Szinte csak az énekesek hangja hallható. It’s Not Too Late. Valami fantasztikus élmény, ahogy így hatan éneklik a dalt, de ezt már tapasztaltuk korábban is.

Phil ismét a dobok mögött. Újra egy „gyenge” dob trió elõadást élvezhetünk néhány percig, de aztán jaj...
Take Me Home. Amióta elkészült koncertzáró dal. Két konga kerül elõ Phil mikrofon állványa elõtt, amelyeken dobolva énekel az elsõ refrénig. A háttérben a mátrixfalon egy földgömb képe jelenik meg, ami csak forog körbe-körbe. A vokalisták ismét balra, Fúvósok jobbra, bár õk csak integetnek ebben a számban. Az elsõ refrén után Phil lekapja a mikrofont az állványról és utoljára indul útnak a színpadon. Mindenki kap belõle. A színpad minden oldalán énekel. Aztán az elsõ, számomra inkább vicces momentum, a helyieknek inkább kellemetlen hiba. A földgömbre felkerül a város neve: WEIN. Hát ez van... Azért a dal megy tovább, a zene mindvégig tökéletes. Phil a közönséget énekelteti. Mi meg lassan-lassan integetni kezdünk. Aztán mikor elfogy a szöveg Phil egyesével bemutatja a zenekart, a zene megy tovább, de a zenészek a nevük említése során elindulnak fel az emeletre, majd balra el és a háttérben eltûnnek. A zene mindvégig szól, de az eltûnõ zenészek hangszerének hangja is eltûnik. Eltûnnek a fúvosok, bár õk most csak integettek. A vokalisták, Ronnie, Daryl, Luis, Leland, Chester, Brad. Aztán már csak Phil marad és a dobgép hangja. Lassan felsétál õ is az emeltre. Megáll, majd még néhány „Take, take me home” után integetés közepette, megköszöni a ittlétünket, majd eltûnik a háttérben. Aztán a zene is elhalkul. Majd újra sötétség. A közönség szomorú, de lelkesen tapsol és kiabál.
Azonban kisvártatva felgyúlnak a fények a csarnokban.

Valamivel több, mint két órás koncert után szerintem maradtunk volna még szívesen egy-két órát.

Mindenki megindul mindenfelé. Nagy a tumultus. Sokan csak mosolyognak, de nem mondanak egy szót sem.

Visszaszerezzük a leadott táskám, majd kifelé indulunk, de még megállunk az ajándéktárgyaknál, ahol most óriási a tömeg, nem úgy, mint elõtte.

Kilépve a csarnokból sötétség fogad minket. Kifelé szórólapokat kapnak az emberek, ill. a korábban ott tartózkodók egy fél literes üdítõt. Ezek nyomai most az utcán hevernek. Boldogan nyugtázom, hogy azért erre is vannak unintelligens népek.

Visszasétálunk a parkolóházba, néhány sort beszélünk az élményekrõl, majd beszállunk a kocsiba és irány haza.

A határon némi tanácstalanság után megtaláljuk a nekünk szánt kaput, viszont a magyar határõr nem találja sofõrünk igazolványának érvényességét, de 5-6 perces álldogálás után sikerül újra magyar földre lépni. Az-az érdekes, hogy kifelé 1 percbe sem került a kilépés. Az osztrák határõr meglátta az igazolványunkat, és már adta is vissza, és továbbot intett. Talán legközelebb már hazafelé is könnyen jövünk.

Otthon aztán átolvasva a mûsorfüzetet, már leírva is megtalálom, hogy nem lesz több turné. Bár a koncerteket nem zárta ki Collins papa, turnézni már nem kíván. Kisfiára hivatkozik, ill. megemlíti bal fülének problémáját.

Viszont készül a Tarzan musical változata, és remélem még lesz részünk sok nagyszerû lemezben is.

Galéria:

Gerébi Zoltán
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges  

Légy Te az első hozzászóló

Hozzászólás

Név
BBCode:
Hozzászólás
Biztonsági kód*