|
Friend´n Fellow az A38-on |
|
|
|
2005. december 01. |
2005. november 30. Nem mondható gyakorinak a színes bõrû énekesnõ és fehér gitáros alkotta duó. Úgy hirtelenjében kettõt tudunk: az 1981 óta mûködõ amerikai házaspár Tuck & Patti kettõsét, akik korábban már jártak nálunk, és a minap hazánkban fellépett Friend ´n Fellow párost. Nem szívesen hasonlítom össze négyüket. Elöljáróban annyit: tetszett mindkét produkció.
 fotó: NNP A Németországból érkezett Friend ´n Fellow közelebbrõl az énekesnõ Constanze Friend-et (egy korábbi leírásban láttam németesen Freund-nak írva) és a gitáros Thomas Fellow-t (õt meg egy korábbi lemezükön Thomas Günthernek aposztrofálták) fedi. Mindketten magasan képzett muzsikusok, és ha jól értettem Thomas mondókáját, õ komolyzenészként már járt hazánkban. A kettõs ötödik albumának, a „Covered”-nek anyagát hozta. Ezen a lemezen mások szerzeményeit adják elõ. Ez bemutatkozásra jó belépõ. Rögtön a koncert elején elhangzott egy Hendrix darab, a „Purple Haze” amely egy szál elektroakusztikus gitárral kísérve sokak számára elképzelhetetlen. Jól vették az akadályt és a hajó közönségét rögtön maguk mellé állították. Gershwin „Summertime”-ja már annyi, de annyi elõadótól olyan sokféleképp szólalt meg, hogy ezen már meg sem lepõdtem. J.J. Cale „Cajun Moon”-ja már két korábbi albumukon is szerepelt. Szerethetik is, mert a koncert után vásárolt aktuális lemezükön is megtaláltam. Már az elsõ számok után lejött, hogy nemcsak jól játsszák a számokat, hanem Constanze teljes átéléssel adja elõ ezeket. Kedvesek, vidámak, és összekötõ szövegeikben humorosak voltak. Kaptunk még a mûsor elején egy szívszorító Joni Mitchell szerzeményt, a „Both Sides Now”-t. A rock rajongók szívébe a Deep Purple „Black Night”-jával lopták be magukat. Thomas itt felállt a székrõl és úgy nyomta. Bizony mondom: Gillanék tátott szájjal figyelték volna! fotó: NNP Féltem, hogy az egy szál gitáros megoldás egy idõ után unalmassá teszi a produkciót. És, hogy nem így, az a két elõadó hihetetlen muzikalitásának, ötlet gazdagságának köszönhetõ. Mindegyik dal más-más karaktert kapott. Három Beatles-feldolgozás (Blackbird, Can´t Buy Me Love, Honey Pie) is különbözött. De azért ne tagadjuk: azokat a dallamos és ritmusos Beatles-kompozíciókat öröm mûsorra tûzni, még ha egyesek által szinte divat cikizni a liverpooli gombafejûeket. A bluest Luther Allisontól a „Bad Love” képviselte, míg a Mungo Jerry „In The Summertime”-ja inkább rock and roll volt. A másfél órás koncert során Constanze egyszer pihent, közben Thomas egy Earth Wind and Fire slágerrel mutatta be, hogy egy gitáros is lehet annyi, mint egy egész zenekar. És a Neville-testvérek mûsorából átvett „One More Day”-ben rappelni hallhattuk az énekesnõt. Nem volt semmi! Be is jött szám közben a nyíltszíni taps. Szívhez szóló volt az Armstrong által világsikerre vitt, és a "Jó reggelt Vietnam" filmben is használt "What A Wonderful World". A ráadásban elhangzott AC/DC darab, a „Highway To Hell” még nem szerepel lemezen tõlük. Azt hiszem, nem bánta meg senki, aki odajött – bizonyíték erre, hogy alig gyõzték eladni és dedikálni az új lemezüket.
NNP
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
Találatok: 2885
|
|
Utolsó frissítés ( 2005. december 02. )
|