 Fogvacogtató hideg szél volt tegnap este, ráadásul Andrejjával a megbeszélt találkozó helyszínén percekig vártunk egymásra, mire kiderült, hogy az épület ellentétes oldalain állunk. Aztán átballagtunk a PeCsa bejáratához. A közelgõ Quimby lemezbemutató/Effeta koncertre már akkor, negyed nyolc tájban is szép számmal gyûltek az emberek. Bent meg már még többen voltak, és a büfépultoknál hangolták magukat a zenés rendezvényre.
A koncert pontosan kezdõdött 8 óra körül az Effeta legénysége (és leánysága) elfoglalta a színpad középsõ részét. Nagyobb helyük nem maradt, mert a Quimby felszerelése már beállítva fogta õket közre, de ez az elõadás élvezeti értékét – mint késõbb kiderült – nem rontotta. Az Effetát még nem hallottam élõben játszani, de még a Quimbyt sem, így alávethettem magam az elsõ benyomás meghatározó élményének. Ez az élmény pedig az Effeta esetében egyértelmûen pozitív volt. Zenéjük vidám hangvételû, jól táncolható, és meglehetõsen egyéni stílusú. Ha jól játsszák, minden alapot megad a jó hangulatra.  Az elsõ nóta még kicsit feszültségoldós légkörben hangzott el, aztán a zenekar jó kedélye kezdett eluralkodni, így a második-harmadik nótára önfeledt pörgés vette kezdetét. Ismerve a zenekar mûveit, egyértelmû volt, hogy innen már nincs megállás, hiszen lassú nótájuk tulajdonképpen nincs is. Körülnéztem, és örömmel láttam, hogy a csarnok már legalább félig megtelt, és egyre több lelkesen tapsoló, ütemre lábát mozgató fiatal gyûlik a színpad elé. Aztán kis sétára indultam, és bejártam a termet, hogy halljam, mit sikerült kihozni a hangosításból. Nem ért csalódás, a hangászok jól vizsgáztak. Elöl ugyan kicsit elszóltak a felünk fölött a ládák, és a basszus elnyomta az éneket, de néhány métert „tolatva” már mindenbõl kaptam a fülembe eleget, így a szövegeket is jól érthettem, és a zenét is tudtam élvezni. Nem volt nagy a hangerõ, de ennek köszönhetõen végig az érthetõ, arányos hangzás volt jellemzõ a zenekarra. Az Effetának van egy jó szokása, ami a színpadon nagyon jól kamatozik: a felvételeiket úgy készítik el, mint ahogyan élõben játszanak, így az utolsó hangig tudják ugyanazt a zenét produkálni, amit a lemezrõl már megszokhattunk. Nemcsak ugyanazt produkálták, de jócskán tettek is hozzá a hangulathoz az énekes-gitáros egyre lazább táncával és az énekesnõ teljes beleélést sugárzó mozgásával, gesztikulációjával. A dalokat így nem egyszerûen eljátszották, hanem valóban elõadták, ahogy csak kell. Egyedül a nóták közötti átvezetéseket, a közönséggel való kommunikációt kellene még egy kicsit csiszolnia a frontembernek. Ez az egy dolog volt talán, ami nekem kicsit gyengének tûnt, egyébként egy érett bandát hallhattunk a Quimby elõtt. Az Effeta kitûnõen teljesített, nem lepne meg, ha jövõre akár egyedül (pontosabban elõzenekarral) is elvinnének egy ilyen balhét. Csak néhány nóta kell még, hogy a mûsor is elég legyen hozzá.
 Természetesen az Effeta nem kapott akkora fénytechnikát és hangerõt sem, mint az est fõzenekara, a Quimby együttes. Már az átszereléskor láthatóvá vált, mennyi fényt alkalmaznak majd a színpadi show-hoz. A zenekart ugyanis némi füst segítségével egy összefüggõ „fény-függöny” takarta el elõlünk, amíg az elõkészítõ munkák zajlottak. Azok pedig elég hosszúra nyúltak, egyre türelmetlenebb hangulatot teremtve a közben teltházzá duzzadt közönség soraiban. Nem mértem, mennyit vártunk, de a közben a hangfalakból halkan szóló háttérzene alapján 20 perc vagy talán fél óra is eltelhetett, mire végre történt valami a színpadon.  A Quimby finoman belecsapott a lecsóba, amitõl kis híján lefújta rólam a nadrágot a basszusláda-sor, így jobbnak láttam hátrahúzódni. Andrejjával áttörtük magunkat a tömegen, és a keverõpult mögötti fapadokon pihentünk meg. Még onnan is kifejezetten hangos volt a zene, érzésem szerint jócskán sikerült túllõni azon a határon, amit én még értelmes hangerõnek nevezek. A basszus dübörgött, az éneket meg nem lehetett érteni, mert már nem volt hová tolni a hangerejét. Pedig kíváncsi voltam, mert a Quimby dalaival most ismerkedtem csak közelebbrõl. De minden hiába, a dalszövegeket számomra továbbra is sûrû homály fedi, csak néhány foszlányt sikerült néha elkapnom a fülemmel. Pedig a zene nem volt unalmas, nagyon változatos dolgokat hallhattunk, és jól megkomponált fénytechnika segítette a hangulatok átadását. A látvány egyszerûen lenyûgözõ volt. A háttérben az Effeta mûsora alatt sötétben megbúvó reflektorok életre keltek, és minden dalt a hozzá illõ színekkel és mozgásokkal támogattak meg. Csak az a veszett nagy hangerõ ne lett volna! Egy idõ után belefáradt a fülem, és már untam, hogy a szövegekbõl nem értek semmit, a basszus viszont remegteti a tüdõmet. Csodálkoztam is, hogy az elõttem dolgozó hangász személyzetet ez nem zavarta, és csak akkor avatkoztak be minimálisan, amikor egy-egy hangszer már besípolt kínjában. Így hát fél 11 tájban végül elszántam magam, és Andrejjával karöltve elhagytuk a helyszínt.
Galéria, klikk
(Fotó: Hekli Andi)
Közben azért boldogok és elégedettek voltunk. Nem számítottunk rá, hogy egy olyan rétegzenével, amit a Quimby vagy az Effeta játszik, teltházat lehet csinálni a PeCsában. Ez pedig az volt, javarészt pedig olyan hallgatókkal, akik közül sokan még a tizenéveiket tapossák. Biztató, hogy ennyien vannak még (vagy már), akiknek többet jelent egy tartalmas élõ zenei koncert, mint egy discoban, technora átdühöngött este. Úgy látom, hogy lassan újjászületik az igényesség a közönség részérõl az értelmes, emberi gondolatokra, és vannak zenekarok, akik ezt a növekvõ igényt maximálisan ki tudják szolgálni, tovább tudják táplálni. Remélem, rövidesen a „vendég” Effeta zenei produkció is önálló koncertjén üdvözölhet majd ekkora tömeget saját rajongótáboraként. Hiszem, hogy ez nincs már túl messze! Kapcsolódó honlapok:
http://www.effeta.hu/
http://www.quimby.hu/
Kapcsolódó írásunk:
Süket fülek gyógyítása – Effeta: Ébredés
Daro
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
Találatok: 2889
|
Szubjektív - koncert 
