|
 Van még olyan világsztár, aki évtizedek óta töretlen pályafutása alatt eddig nem járt Magyarországon? Igen, legalábbis tegnapig még biztosan volt: Eric Clapton. Az élõ legenda, gitárosok ezreinek példaképe, az általam is mélységesen tisztelt Mr. Slowhand. Ennek ellenére elõször még úgy volt, hogy ki kell hagynom ezt a koncertet. Rettentõen bántam volna, ha kimaradok a buliból…
Van, aki utánanéz ilyenkor a turné mûsorának, felkészül rá, hogy miket fog hallani. Én nem tettem, teljesen mindegy volt, csak Clapton legyen. A többit a Mesterre bíztam, és nem is csalódtam benne. A Back Home tour egyébként csak címében egyezik a gitáros legutóbbi lemezének címével, valójában mindössze a címadó dalt tartalmazza a koncertmûsor az új - egyébként nagyszerû - korongról. A többi egy átfogó, a legnagyobb sikereket felvonultató egyveleg a mûvész eddigi munkásságából, visszatérés Clapton legjobb pillanataihoz. Ezek a dalok garantálják a sikert, csak jól kell õket elõadni. Az elõadásban pedig tegnap este nem volt hiba, a mûsor kitûnõ volt!  Néhány perccel nyolc után a Robert Cray Band kezdte elõkészíteni a hangulatot. Már ekkor közel teltház volt, ezek szerint sokan voltak kíváncsiak az ötszörös Grammy-díjas fekete bluesgitáros mûsorára is. Õ pedig hozta a formáját, és a zenekar is kitett magáért, de az elhangzó dalok mégsem arattak akkora sikert, mint vártam. Hozzáteszem, hogy azért így is vastapsot kaptak. Lehet, hogy az ilyen jellegû zene inkább egy jó kis klubban, néhány sör mellett tud igazán hatásos lenni, nem egy ilyen sokezres arénában. Közel háromnegyed órás összeállítás hangzott el, én nagyon élveztem, fõként Cray jellegzetes, egyéni játékstílusa miatt, de ez már a gitár általi végzetes fertõzöttségemnek köszönhetõ. Mint elõzenekar, a Robert Cray Band nem kapott sem hangerõbõl, sem fénybõl az éppen elégségesnél többet, így ez is hozzájárulhatott a „dög” viszonylagos hiányához. Pedig egyébként a csapat jelenlegi felállása túl van már az ezredik fellépésén is, így az õket esetleg nem ismerõ embereket is könnyen maguk mellé állította a barátságos 4 fõs brigád.
The Robert Cray Band:
Robert Cray: gitár
Kevin Hayes: dobok
James Pugh: billentyûk
Karl Sevareid: basszus
Honlap: www.robertcray.com Valószínûleg azért senki sem bánta meg, aki elég korán érkezett, mert Cray mûsorának végére már nem nagyon maradt helyváltoztatási lehetõség, ha valaki a tömeg végébe érkezett, többnyire ott is maradt, esélye sem volt a színpad felé közelíteni. Az átszerelés aztán igénybe vette a közönség türelmét, bár a múltkori G’n’R-botrányhoz nem hasonlítható, de mégis sokáig tartott. Közel félórányi egy helyben ácsorgásra ítéltek minket, közben a színpadon komótosan jöttek-mentek a személyzet tagjai, kipakoltak-bepakoltak, mikrofonokat, kábeleket, hangszereket rakosgattak. Inkább voltak megfontoltak, mint gyorsak. Természetesen ennek azért volt egy olyan pozitív hatása is, hogy a koncert kitûnõen szólt, nem volt technikai probléma.  Aztán végre kilenc óra után tíz perccel megjelent Clapton és népes zenekara. A Mester nem bízta a véletlenre a dalok megszólalását, ezért hozott magával még két kitûnõ gitárost, természetesen a többi „megszokott” zenészen (billentyûs, basszus, dob, fúvósok, vokál) kívül. Na és billentyûsbõl is kettõ volt ám! Így aztán alapból tizenketten nyomták a színpadon, de a mûsorban késõbb Robert Cray is helyet kapott, ezzel is tovább erõsítve a hathúrosok szám- és hangerõbeli fölényét.
 A mûsor elsõ felében nem volt megállás, igyekeztek magas fordulaton tartani a bulit, és bedobtak pár ismertebb dalt is, hogy a közönség mielõbb ébredjen. Nem is kellett különösebben biztatni a nagyérdemût, a küzdõtéren kirobbanó hangulat uralkodott, hangos ováció kísért minden komolyabb zenei megmozdulást. Azokból pedig jutott bõven! Már az elején nyilvánvalóvá vált, hogy a két fiatal gitáros nem véletlenül érkezett. Mindketten virtuóz játékkal színesítették a mûsort, és a gitárszólókban mindig mindenkinek volt helye. Így egy-egy téma mindig körbefutott a pengetõsökön, többnyire tripla gitárszólókat eredményezve. Az ilyen hosszú megmozdulásoktól Clapton sohasem riadt vissza, én meg szintén szeretem, így nem bántam, hogy „több hétre való” gitárszólóban lehetett részem. Egyébként mindkét fiatal gitáros sajátos technikákat alkalmaz, ez pedig még érdekesebbé tette a szólókat. Doyle Bramhall II. különleges sajátsága, hogy balkezes, de „fejreállított” jobbkezes húrozással tanult meg játszani. Gitáros szemmel egészen elképesztõ a látvány! Derek Trucks a slide gitározást és egészen egyéni, sokujjas pengetési technikáját fejlesztette mesterfokra, melynek következtében egészen különleges dallam- és hangzásvilág jellemzi a játékát. Bátran állíthatom, hogy a hosszú percekig tartó gitárorgiák egyáltalán nem voltak unalmasak!
 Meg kell említenem, hogy a látvány is sokat emelt a hangulaton, jól megkomponált fények egészítették ki a mûsort, a színpadon hátul felállított, Geski által világító „nyugágyak”-nak titulált micsodák ragyogó fényjátékot szolgáltattak. A színpad mindkét oldalán tökéletes minõségû volt a vetített kép. A képek egymásra keverésének és a különféle jó effekteknek hála szinte olyan volt, mintha egy nagyon drága, nagyon jó minõségû házimozi rendszeren menne a még ki sem adott DVD.
A mûsor közepén leülõs, lírai dalok következtek akusztikus gitárokon elõadva. Kicsit megpihentek a zenészek, kicsit csillapodott a közönség is. Hibátlanul sorjáztak a legszebb gyöngyszemek, csak a Tears in Heaven hiányzott kicsit közülük. Na de mindent nem lehet egy koncerten eljátszani!  Clapton kitûnõ formában volt, csak a zenére koncentrált, így nem is szólt a közönséghez még a harmadik, újra pörgõs blokkban sem. A legnagyobb sikereket erre a mûsorrészre hagyták, azok pedig - csakúgy, mint a mûsor elején - egymásba értek, a dal végi tus utolsó hangjára már következett is az újabb zenemû, lankadatlan lendülettel. Itt már billentyûszólót is kaptunk, a gitárok pedig tovább dolgoztak teljes erõvel. A mûsor „hivatalos” része aztán pár perccel 11 óra után zárult. „Thank you, good night!” - szólt Clapton, és kivonultak a színpadról. Hosszú percekig kellett tapssal és ovációval ösztönözni a zenekart, hogy egy ráadást is játsszanak, mégpedig a Crossroads címû klasszikust, melyben Robert Cray is jókora szerepet vállalt. Igazi örömzenét hallhattunk, abszolút profi elõadásban, és még reménykedtünk, hátha kapunk még valami kis pluszt. Sajnos nem, többre nem futotta. A mûsor így pontosan 2 óra hosszan tartott, ami egyébként nem kevés, de ilyen jó zenébõl mindig annak tûnik.
Hiányérzet, csalódottság szerintem senkiben sem maradhatott. Mindent megkaptunk, amit egy ilyen koncerten lehet. Valószínûleg azok is, akik például oroszul beszélgettek mellettem kifelé a tömegben. Nem lep meg, ha csak ezért a koncertért jöttek el idáig, hiszen õk is régóta várhattak rá. Nagyon ideje volt már, Mr. Slowhand! Jut eszembe: Slowhand. Direkt nem használtam a nálunk mindenhol Lassúkezû-nek fordított becenevet. Valahol egyszer azt hallottam, hogy ez a kifejezés az angol szlengben vastapsot jelent, amit inkább rá tudok húzni Claptonra, mint az elõbbi jelzõt. Van valaki az olvasók között, aki az angolban oly mértékben járatos, hogy ezt akár cáfolni, akár megerõsíteni tudná? Kérem, hogy írjon, és tegye meg!
fotó: Geski, Hekli Andi A végére pedig álljon itt egy lista a fellépõkrõl, egy pedig a mûsorban elhangzott dalokról: Eric Clapton: gitár, ének
Doyle Bramhall II: gitár
Derek Trucks: gitár
Chris Stainton: billentyûk
Tim Carmon: billentyûk
Willie Weeks: basszusgitár
Steve Jordan: dobok
Michelle John: vokál
Sharon White: vokál
Simon Clarke: szaxofon
Roddy Lorimer: trombita
Tim Sanders: szaxofon  Hivatalos setlist a keverõpultból (: Az elhangzott számok:
Pretending, Got To Get Better, I Shot The Sheriff, Old Love, Everybody Ought To Change, Motherless Children, Back Home, I Am Yours, Nobody Knows You, Running On Faith, After Midnight, Queen Of Spades, Further On Up The Road, Wonderful Tonight, Layla, Cocaine, Crossroads
Most pedig Geski jóvoltából néhány szó a zenészekrõl:
Doyle Bramhall II: Apja, az idõsebb Doyle Bramhall a blues legenda Lightning Hopkins dobosa volt, és rendszeresen zenélt Jimmie és Stevie Ray Vaughan-nel. Ezt a kapcsolatot kihasználva 16 évesen második gitárosként turnézott Jimmie Vaughan bandájával, a Fabulous Thunderbirds-zel. Nem sokkal késõbb társalapítója volt az Arc Angels-nek, amelynek debütáló lemeze jó visszhangokat kapott. Ennek eredményeként Roger Waters és Eric Clapton is felkereste. Õ Rogert választotta egy nyári turné erejéig, mialatt Eric B.B. Kinggel készített közös albumára két Doyle által írt szám is felkerült. A Claptonnal való közös munka ezután indult be, és a stúdió munkák mellett az élõ zenekar oszlopos tagja is lett.
 Derek Trucks:26 évesen a világ egyik legelfoglaltabb gitárosa. Tinédzser kora óta az év több, mint 300 napján koncertezik különbözõ formációkkal. Fantasztikus slide technikáját ezen az estén is megtapasztalhattuk. 9 éves kora óta zenél, saját zenekarával több lemezt kiadott már. 1999-ben felkérést kapott az Allman Brothers Band-tõl, hogy csatlakozzon hozzájuk. Õ a legfiatalabb gitáros, aki rákerült a Rolling Stones magazin mindenidõk 100 legjobb gitárosa listájára.  foto: philbrodieband.com Basszistaként indult. 1966-ban Joe Cockerrel megalapította a Grease Band-et. Joe kérésére lett zongorista, akivel éveken át zenélt. 1979-ben csatlakozott elõször Eric bandájához. Az évek során olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Pete Townshend, Ringo Starr, Bryan Ferry, és Dave Gilmour új albumán is szerepel. A koncerten nem egy káprázatos szólóval rukkolt elõ.  foto: arturia.com Egy prédikátor fiaként nõtt fel, így elég közel került a gospel zenéhez. 12 évesen már három különbözõ templom orgonistája volt. Zenei sokoldalúságának köszönhetõen számos zenésszel dolgozott már. A lista elég hosszú, de azért néhány név: Eric Clapton, Stevie Wonder, Paul McCartney, B.B. King, BoDylan, Herbie Hancock… Szinte minden stílusban képes nagyot alkotni. Willie Weeks:
Stúdió zenészként rengeteg sztár lemezén szerepel. Stevie Ray Vaughantõl kezdve Rod Stewarton át, a mai hírességekig, mint például Alicia Keys. Amolyan zenei utazó, aki jól érzi magát a különbözõ stílusokban.  Steve Jordan:Profi karrierét jazz/rock fúziós dobosként kezdte. Elsõ lemezfelvételének élményeit Stevie Wonder bandájában szerezte, következõ lépésként Joe Cockerrel turnézott. Session zenészként szerepelt a Saturday Night Live Bandben, és tagja volt a Blues Brothers Bandnek is. Dolgozott többek között Neil Younggal és a Rolling Stones-szal is, de szerepelt Robert Cray ’99-es Grammy díjas lemezén is. Több film zenéjének megírásában is közremûködött.  Michelle John:4 éves kora óta énekel. 10 évig volt szólóénekes a London Community Gospel Kórusban. Jelenleg a Tuff Singers tagja. Több lemezen és turnén vett részt. Dolgozott például a Light House Family-vel, Dave Gilmour-ral, Annie Lennox-szal és Dave Stewarttal. Eric Clapton utolsó lemezén is énekel, így evidens volt, hogy a turnéra is felkérést kap. Sharon White:
Templomban kezdett énekelni, majd egy lemezkiadó vokalistája lett. Eric Clapton mellett dolgozott már Annie Lennox-szal és Dave Stewarttal, illetve Bryan Ferryvel is, de a teljes listát nehéz lenne felsorolni. Nagy-Britannia egyik legelismertebb vokalistája.  Kick Horns, azaz: Simon Clarke, Roddy Lorimer, Tim Sanders1983 óta mûködnek Kick Horns néven. Rengeteg világhírû formációval zenéltek már élõben, mint például a Rolling Stones, The Who, Pete Townshend’s Deep End big band. Eric Clapton nem csak élõben foglalkoztatja õket, hanem több albumán is szerepeltek már. Természetesen nem csak Eric lemezein játszanak, hanem a régi sztárok mellett napjaink nagymenõinek lemezein is hallhatjuk õket (Blur, Verve, Suede…).
Külön köszönet Geskinek a hasznos megjegyzésekért, a részletes mûsorért és a zenészek részletes bemutatásáért!
Szöveg: Daro és Geski
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
Fotók: Geski, Hekli Andi
Találatok: 4021
|
Szubjektív - koncert 
Mindegy, "repetitio est mater studiorum". Üdv minden Clapton fannak, meg mindenkinek aki szereti a gitárokat.
talán csak a margitszigeti Santana-buli tetszett ennyire. 
