 2006. aug. 19., PeCsa - szabadtér
Kegyes volt hozzánk az idõjárás szombaton. Kellemes nyári meleg, sehol egy baljós felhõ… Igaz, az elõzõ éjszakába nyúló bulizástól még kicsit fáradtan, de nagy izgalomban igyekeztünk a PeCsa Szabadtéri Színpadhoz. Ott aztán egészen komoly kis zenészcsapat verbuválódott össze a bejáratnál, a szerkesztõség tagjain kívül baráti körünk is jelentõs létszámmal képviseltette magát.
Én már rongyosra hallgattam a Toto legújabb albumát, a Falling in Between-t, és biztosan állíthatom: az a lemez olyan, mint valami narkó. Az ember egyszer végighallgatja, aztán vágyik rá újra. Aztán másodszorra még jobban tetszik. És megint meghallgatom, de a megunás tünetei helyett a zenei részletek egyre aprólékosabb felfedezése, és minden pillanat egyre teljesebb élvezete következik be. Kíváncsi vagyok, mi tudja majd kiütni a CD lejátszómból. Láttam már a Toto-t korábbi koncert DVD-ken is, így nagyjából tudtam, hogy jó dolgokra számíthatok. Mint késõbb kiderült, nem tévedtem.  De ne szaladjunk ennyire elõre! A koncerten ugyanis Oliver Hartmann és zenekara hivatott bemelegíteni a közönséget. A német származású énekes-gitáros és csapata ezt a feladatot a lehetõ legmagasabb színvonalon oldotta meg. Kitûnõ dallamos rockzenét hallhattunk itt-ott kissé progresszív elemekkel tarkítva. Jó választás volt a Toto elé küldeni õket, mert amit játszottak, az a társaságunkban – és hallhatóan azon kívül is - sikert aratott. Én már elhatároztam, hogy szert teszek a mûsor anyagául szolgáló albumra. Már itt ki kell emelnem azt is, hogy a hangtechnika és az azt kezelõ személyzet is meglepte az itthoni gyalázatos viszonyokhoz szoktatott füleimet. Szinte alig tudtam elhinni, hogy végre egy olyan hangosítást hallok, amilyet mindig is szerettem volna. Nem eszelõs hangerõvel, hanem kristálytiszta hangzással és arányos keveréssel igyekeztek a hangászok a közönségnek felejthetetlen perceket okozni. Sikerült nekik, olyannyira, hogy az energikus zene közben is minden szót tisztán lehetett érteni Hartmann szájából. És ez még csak az elõzenekar volt!
fotó: Hekli Andi  A Toto a belsõ információk szerint elvileg 20:40-es kezdést tervezett. Ezt láthatóan igyekeztek is betartani, mert a technikai személyzet és a roadok nagyon kényelmesen jöttek-mentek és pakolásztak. Közben a nézõtér dugig megtelt, mozdulni már nem nagyon lehetett. Ha valaki addig nem ment ki dolgát végezni, negyed kilenc után már kétszer is meggondolhatta, hogy megpróbáljon-e keresztültörni a tömegen. Aztán fél kilenc tájban már egyre fogyott a türelem, a közönség a fénypróbák alatt is többször felsikoltott és tapsolt kezdést gyanítva, persze mindannyiszor tévedtek. Valamivel a kitûzött idõpont után  azonban elsötétült a színpad, majd kékes fényekkel aláfestve felcsendültek az album elsõ és egyben címadó dalának nyitó hangjai. Aztán felragyogott minden, és végre ott állt a világhírû csapat, középen Steve Lukatherrel, jobbra a Simon Phillips és Mike Porcaro alkotta ritmusszekcióval, balra Greg Phillinganes billentyûssel és Tony Spinner gitárossal, no meg Bobby Kimball énekessel. Sajnos David Paich nem jött el hozzánk, hogy miért arra még nem sikerült megtalálnom a választ. Betegségére vonatkozó pletykákat hallottam ugyan, de biztos információ még a zenekar hivatalos honlapján sincs ezzel kapcsolatban.
Az új albumról további dalokat hallhattunk, majd a zenekar elkezdett a régebbi sikerekbõl is felvonultatni néhányat. A jó hangulat egyre csak fokozódott, a zene és a hangtachnika egyaránt lenyûgözött. Régen, vagy talán még nem is hallottam ilyen kitûnõ hangzású koncertet. Érezhetõ volt, hogy a semmi sem volt fix hangerõre állítva, hanem a zene intenzitásának megfelelõen húzogatták lejjebb vagy feljebb az éppen szólót játszó hangszert, és a szólóének is szépen beleolvadt a vokálba, amikor a refrének következtek.  A mûsor közepe táján aztán begördült egy második, kisebb dobszerkó, Luke kezében pedig egy akusztikus gitár jelent meg. Egy jókora akusztikus blokkot hallhattunk a legkülönbözõbb Toto nótákból. Felsorolni képtelenség lenne, mi mindent játszottak el, mivel a dalokat egyvelegszerûen fûzögették egymásba. Ez az megoldás folytatódott késõbb is, újra rockos hangszerelésben. Természetesen nem maradtak el a többperces szólók sem. Elõször Phillinganes szórakoztatott minket elképesztõen hosszú zongorashowjával, majd Luke játszott egy hatalmas szólót. Kifejezetten érdekes dolgokat hozott ki a gitárból, a tömeg nem kis örömére.Simon Phillips sem fukarkodott a trükkökkel, lenyûgözõ produkciót mutatott be.
A szólók után – legalábbis így emlékszem – a zenekar bemutatta, milyen az, ha a saját slágerüket is feldolgozzák, persze teljesen más felfogásban. A Rosanna-t kezdték játszani, de alaposan kiforgatott jazz-harmóniákkal, így került rá az eredeti énekdallam, ami persze ezáltal egyáltalán nem szólt olyan triviálisan. Igazi zenei csemege volt, nagyon élveztük. Aztán persze az elsõ refrén után már az eredeti harmóniákkal kaptuk a régi slágert. Közben Luke egyre beszédesebb lett, és már nemcsak afelõl érdeklõdött, hogy jól vagyunk-e, hanem arról is, hogy sok zenész van-e a közönség soraiban. Erre a legtöbben feltették a kezüket, míg a „nem zenész” kérdésre csak alig néhányan. Bemutatta a zenekart, mindenkirõl szólt néhány szót, Greg Phillinganes munkásságába különösen jól beavatott minket. Itt a téma kapcsán megragadta az alkalmat, hogy egy kis Jacko-paródiával mozgassa át rekeszizmainkat. Sajnos Paich távollétének okáról õ sem szólt, „be kellett érnünk” a hangulatfokozó témákkal.  Végezetül az új lemezrõl hallhattunk egy dalt, mintegy keretbe foglalva ezzel a mûsort. A legénység búcsúzásra készült, de természetesen a ráadás már ott lapult a zsebükben. Egy kis idõhúzással serkentették egyre hangosabb tapsra a közönséget, majd a kellõen felfokozott feszültséget elérve hirtelen újra a színpadon termettek, és már nyomták is a… na mit is? Hát persze, hogy az Africa-t! Erre akár fogadni is mertem volna. A ráadásnóta alatt mindenkibõl kiszabadult a maradék lelkesedés: mindenfelé feltartott, tapsoló kezeket és éneklõ embereket lehetett látni. Csodálatos percek voltak ezek.
TOTO galéria, klikk >
fotó: Hekli Andi A Toto nem okozott csalódást, az elsõ hangtól az utolsóig kiváló, letisztult zenei élményt nyújtottak. Olyasmit, amire csak kevés zenekar képes. Nem voltak magamutogató külsõségek, nem volt színpadi show vagy különösebb koreográfia. Csak zene, de az a lehetõ legmagasabb színvonalon. Talán még az is kifejezetten jót tett a koncertnek, hogy inkább klubos, mint nagykoncertes hangulatú volt. Ettõl a zenekar még emberközelibb volt, a hangosítás és a fénytechnika pedig optimális szinten, a lehetõ legjobb minõséget megtartva dolgozhatott. Soha nem jártam még annyi nagy koncerten, mint ebben az évben. Azt viszont csak kevésrõl lehet elmondani, hogy ennyire rendben volt minden. A magam részérõl ki is merem jelenteni, hogy az év legjobb koncertjén jártam. Persze van még pár hónap, próbálja meg valaki túlszárnyalni! A Toto-t pedig remélem, látjuk még néhányszor nálunk vendégeskedni. Aki most kihagyta, legközelebb semmiképp se mulassza el! Kapcsolódó honlapok:
http://www.oliverhartmann.com
http://www.toto99.com
http://www.stevelukather.net/
http://livesound.hu Daro
Találatok: 2911
|
Szubjektív - koncert 
