Glenn Hughes igazi és eredeti elõadó. Nincs még egy olyan rockzenész, aki ennyire jellegzetes stílust alakított volna ki magának a rock, a soul és a funk legnemesebb alkotóelemeinek ötvözetébõl. Ez a lenyûgözõ hang Hughes névjegye. Õ az énekesek énekese. Egyszer maga Stevie Wonder nevezte meg Hughest kedvenc fehér énekeseként.

Az igazi világsiker akkor jött el, amikor 1973-ban Hughes csatlakozott a világ egyik legnépszerûbb együtteséhez, a Deep Purple-höz. A hard rock úttörõ legendája éppen akkor vészelte át Ian Gillan énekes és Roger Glover bõgõs távozását: Ritchie Blackmore gitáros, Jon Lord billentyûs és Ian Paice dobos folytatta az utat Hughes és David Coverdale bevételével. Az 1974-ben napvilágot látott Burn minden kétkedõt meggyõzött - a Deep Purple - és a hard rock - talán legjobb albuma született meg.

A Deep Purple végleges feloszlása után Hughes karrierjének egyik legfontosabb együttmûködésére két évtizeddel ezelõtt került sor, amikor Tony Iommival kezdett dolgozni a legendás gitáros elsõ szólólemezén. Az eredmény, az 1986-os, súlyosan alulértékelt Seventh Star hivatalosan Black Sabbath lemezként –Tony Iommi vendégszereplését feltüntetve – jelent meg a kiadó marketing-fogásaként. (Ezáltal Hughes elvileg a Black Sabbath-nak is tagja volt.) Hughes és Iommi barátsága megmaradt, s 1996-ban ismét együtt kezdtek dalokat írni és rögzíteni. A felvételek kalózkiadásai széles körben elterjedtek, de a két muzsikus 2004-ben The 1996 DEP Sessions címmel végre kiadta a dalok végleges változatait.

Közben Hughes - bármily meglepõ - a táncparkettre is bevonult, amikor a tejesen õrült és zseniális elektronikus dance-csapat, a KLF kinevezte õt a „Rock Hangjának”, és büszkén szerepeltette is a nemzetközi sikert hozó America - What Time is Love? dalban.

Másfél tucat szólólemez, Deep Purple és Black Sabbath, egy lenyûgözõ életmû - nem túlzás azt állítani, hogy a rock élõ legendájáról van szó.