E hangszer hazai mesterei, s néhány külföldi virtuóz adtak egymásnak randevút a bárkán ezen a csillagvilágos novemberi estén. Szerkesztõségi különítményünk – Andrejja Fõszerkesztõ Asszony, Istu és jómagam – egyszerre vetettük bele magunkat a mûélvezetbe, valamikor hét után egy fertályórával, miközben a színpadon már Szabó Tamás (herfli) és Long Tall Sonny (akusztikus gitár) nyomta a jófajta bluest, boogie-t. Elõadásuk hangulatos, magas színvonalú volt, csakúgy, mint az este többi fellépõéé, kik közül a magyar mesterek egy „Fishers” címû CD-n is megörökítették a hangszer iránti elkötelezettségüket (a kiadvány az eseménnyel szinte egy idõben jelent meg, a helyszínen is meg lehetett vásárolni). Az est szervezõje, egyben a Pribojszki Mátyás Band névadó-vezetõje (lásd Daro cikkét a banda lemezbemutató koncertjérõl) minden elismerést megérdemel, hogy tetõ alá tudta hozni az eseményt!

Visszatérve a Fishers lemezre, az azon szereplõ muzsikusok ezen az estén alkalmi felállásokban, illetve saját bandáikkal mutatták be tudományukat, így Oláh Andor is, aki Little G. Weevil (polgári nevén Szûcs Gábor, ifjú magyar blues-gitáros, kit külföldön már a mûfaj legígéretesebb tehetségei közt tartanak számon) társaságában vezetett elõ három nótát. Andor – aki nemcsak egy extravagáns fazon, de kiváló harmonikás – mellet nekem kissé visszatetszõ volt, ahogy Little G. kissé túljátszotta a szerepét – itt most nem a gitározására gondolok, hiszen az kifogástalan volt hanem arra, amit akkor mûvelt mikor nem játszott – például a három nótából másfelet gyakorlatilag mély átéléssel végigdohányzott a színpadon, kissé sztáros pózt felvéve.

fotó: Hekli Andi

Nekem legjobban a Pribojszki Mátyás Band és a Ferenczi Gyuri vezette Rackajam produkciója tetszett a leginkább, utóbbi egészen sajátos felállásban, mandolin-, herfli-, akusztikus gitár és valami fúvós izé, ami leginkább megboldogult gyermekkorom billentyûs fúvós hangszerére emlékeztetett (de a Hot Chocolate-nál is láttam hasonlót) összeállításban koptatta a száját-kezét, no meg a színpadot. Utána még sokáig idétlen vigyor terpeszkedett az arcomon – hiába no, szeretem a zenei humort, a blõdlit meg aztán pláne!

A „Fishers” lemezbemutató záróakkordjaként, meglepetésre Pribojszki Matyi visszatért, és Toti, Peti (két susogó melegítõs úriember) valamint egy CD-játszó és az egyik úr kezében nyikorgó nyakba akasztós szintetizátor („remote keyboard”) kíséretével elnyomták a „Nyomjad a gombot!” címû kísérleti kompozíciót. Olyan rossz volt, hogy az már jó!

Az est elsõ külföldi vendégeként az új-zélandi Brendan Power (számos híres elõadó albumainak valamint filmzene-lemezek szereplõje) muzsikált nekünk trióban, egy bodhranon (ír sámándob-szerûség) és egyéb ütõhangszereken játszó ifjú hölgy és egy leginkább jóllakott nyugati turistának látszó ötvenes zongorista úriember társaságában, a herfli újabb és újabb dimenzióit mutatva be az eddig leginkább jófajta blues-zal kényeztetett közönségnek. Kicsalogatott akár didgeridoo-szerû hangokat is az apró instrumentumból, ha a kompozíció úgy kívánta. Az õ koncertjének a végét már nem vártam meg, de Andrejja elmondása szerint nem látott még embert ilyen zenei módon szájreszelõzni. A finálé közeledtével elõkerült még Glaser Péter bõgõs és Pribojszki Matyi is, hogy elnyomjanak néhány nótát a mesterrel from down under. Az este utolsó fellépõjét, az olasz Egidio Juke Ingala és zenekara produkcióját sajnos már nem hallottuk, akik azonban maradtak, jól tették, hisz reggelig folytatódott még az örömzene, a fesztivál.