 Glenn Hughes, A38 hajó, Budapest, 2006. november 18.
Mélybíbor, fekete szombat, számos projekt, szólólemezek, sztárvendégek garmada, vendégszereplés a Mélyfrekvenciák Királyainál, Stevie Wonder kedvenc fehér énekese, ki megjárta már a mennyet és a poklot is, majd – most már sokadszor – ismét Budapesten járt, hogy átnyújtsa nekünk az õ hatalmas lelkét, mely akár a Duna folyam, mély, széles, hosszan s méltósággal hömpölyög, s elsodorja, ki nem vigyáz…
 Teltház, dugig telt a bárka, s mi várakozunk békésen, majd kevéssel kilenc óra elõtt kezdetét veszi a varázslat. A rendezõi baloldalon Anders Olinder billentyûs (ki játszott már Peter Gabriellel is). Hátul a dobok mögött, szerényen és fénylõ kopasz fejjel Mark Mondesir dobos (ki játszott már Jeff Beck és John McLaughlin zenekarában is, többek között). A rendezõi jobb szélen, zöld gitárral és tüske szõke hajjal a Los Angeles-i Jeff Kollman (ki játszott már Glenn Hughes-zal is, többek között), középen pedig, Glenn Hughes, többek között. Glenn nyakában hófehér, egyedi formájú basszusgitár, mit õ pengetõvel szólaltat meg, ez engem meglep. No de a hangja, kérem szépen! Mármint nem a basszusgitáré, hanem a nyaka körül tartózkodó emberé… Nem láttam még férfit ennyire megnyílni mások elõtt, bizonyisten. Kellett ehhez az a több, mint harminc év Rock ’n’ Roll, a megjárt menny és pokol, hogy ez az ember leénekelje a csillagokat az égrõl. Hangja, ha kell kemény és cinikus, ha kell, végtelenül érzékeny, falzettjei valahol a kontratenor legfelsõ regiszterében hasítanak, a következõ pillanatban pedig egy oroszlánkirályt meghazudtolóan férfias, mély orgánumot hallunk. Sorjáznak a szólókarrier legjobb dalai, a zenésztársak maximális alázattal teszik a dolgukat. Glenn nem gyõzi dicsérni õket, mint ahogy kedves közönségét sem. Az In My Blood alatt elõkerül az elsõ sorban egy hölgy kezébõl egy amulett, mely szív alakú, s valami vörös folyadék van benne – ráakasztja Glenn basszusgitárjára. A következõ nóta alatt az amulett már Glenn nyakában. Mindenki gondoljon, amit akar. Hõsünk néha sztorizgat a számok között, megtudjuk, hogy a Don’t Let Me Bleed egy szörnyû rossz kapcsolatának emlékére íródott, s húsz évébe telt kiírnia magából. Közben folyamatosan kommunikál, ügyelve arra, hogy lassan beszéljen, hogy az angolul nem jól tudók is megértsék. Nagyszerû barátokra tett szert ebben a gyönyörû városban, s igazán sajnálja, hogy nem tud magyarul.
fotó: Twangman Ahogy az egy rendes zenekarban megszokott, mindegyik zenésztárs kap szólólehetõséget. Bugyborékol, sistereg a Hammond, sikít a gitár. Majd egyszer csak véget ér a varázslat. A banda nem sokat várat magára, megszólal a Soul Mover, a mennyezet majd leszakad, rock, funk a legjavából, majd végezetül a nóta, mellyel a Deep Purple megmutatta, hogy Ian Gillan és Roger Glover nélkül is mély a bíbor, és kemény a rock. A Burn, hölgyeim és uraim! Glenn mutatja, hogy játszana õ még, de a torka nem bírja tovább, ennyi volt. Köszönjük, Mr Hughes, Nélküled, nem lenne a rock az, ami: õszinte és kõkemény! Illés Norbert – Twangman
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
Linkek:
Találatok: 2061
|
Szubjektív - koncert 
