Jan Garbarek és a Hilliard Ensemble, Bp. 2009.05.27.
2009. június 10.
“Officium” - JAN GARBAREK és a HILLIARD ENSEMBLE hangversenye
2009. május 27. (szerda) 20h Budapest, Szent István Bazilika
Végy egy férfi kamarakórust, amely a vokális egyházi zenében, a gregorián-éneklésben, és a kortárs zenében egyaránt otthonosan mozog. Tégy hozzá egy a jazzvilágban ünnepelt szaxofon mestert, és adj hozzájuk egy producert, aki egyben tartja az egészet, végül az így összeállt fogást tálald ízlésesen.
hirdetés
Amikor Jan Garbarek és a Hilliard Ensemble első közös munkája megjelent Manfred Eichernek köszönhetően, a zeneértő közönség azonnal érezte, hogy valami nem hétköznapi dolog született. Azonnali szenzáció, majd minden idők legsikeresebb gregorián felvétele lett, amely egyben a modern kori gregorián-kultusz elindítója is. Az album 1994-es megjelenése óta a társulat több száz hangversenyt adott a Föld legjelentősebb templomaiban. Magyarországon most a budapesti Szent István Bazilikát választották, és mivel még idejében észrevettem a plakátokat, igen jó helyről élvezhettem végig a gyorsan teltházassá lett koncertet. A jegyárakról most inkább nem ejtenék szót...
Amit a koncert előtt tudtam, hogy valami egészen különleges élményben lesz részem, bár egy kicsit tartottam az akusztikai körülményektől, mivel még nem voltam hasonló hangversenyen, de reménykedtem benne, tudják mit csinálnak. És természetesen tudták. A Bazilikába belépve azonnal egy másik dimenzióba kerül az ember. A falakon kívül marad a forgalmas város zaja, és a rohanó élet. (Az időnként érezhető metrószerelvények néha mini földrengést előidéző robaját azt hiszem figyelmen kívül hagyhatjuk.) A padsorokat műanyag kerti székekkel egészítették ki. Én a legkényelmesebb mozi székekben sem bírok ki egyhelyben két órát, de itt most ez sem zavart.
Miután az összes hely gazdára talált, némi várakozás után Jan Garbarek került elő elsőként táskájával, amelyből elővette tenorszaxofonját, és az első hangok után az idő is megállni látszott. Rövid improvizálás után, a háttérben felcsendült egy halk ének, és amikor kétoldalt egyre közelebbről hallottam az éneket, csak akkor esett le, hogy ez bizony élőben szól, és a négy énekes közelít hátulról. Mivel én takarásban ültem, csak akkor láttam meg őket, amikor felbukkantak az első sor két szélén kettesével. Mindenki beállt a saját kottája mögé, és ettől kezdve kezdetét vette a különös időutazás.
A hangosítást úgy oldották meg, hogy nem volt. Gyakorlatilag a terem akusztikáját használták ki. Eleinte furcsa volt látni, hogy a négy elegáns brit úr mellett Jan Garbarek úgy mászkált fel-alá, mint aki unatkozik, de ha csak a fülünkre hallgattunk, akkor jött a csoda, mert ez volt hangosítás helyett. A járkálás volt a hangeffekt, mivel ahogy mozgott, úgy szólt mindig másképp a hangszere. A bevezető után már a szopránszaxofonnal játszott, de az apró hangszer, a mérete ellenére, tökéletesen betöltötte a Bazilikát. Amikor felénk fordult, áradt a hangszerből a csodálatos muzsika, nyíltan és tisztán. Ha hátat fordított tompábban szólt, majd előre-hátra, jobbra-balra sétálva, mindig kicsit halkabban-hangosabban, szebben-torzabban. Már önmagában ez hatalmas élmény volt, de ott volt még a négy énekes is.
A négy énekes három szólamban énekelte a nagy középkori szerzők, Palestrina, Gesualdo, Perotin, Christobal Morales, Dufay, Pierre de la Rue műveit, valamint a szebbnél szebb zsoltárokat és gregorián énekeket. A beharangozóból megtudhattuk, hogy „a Hilliard Ensemble zenészei hosszú évek óta saját maguk is végeznek gyűjtéseket, melyek során középkori kolostorok levéltáraiban már több felbecsülhetetlen értékű, korábban ismeretlen egyházi ének kottájára leltek. Ezek között napvilágra került egy XV. századi ismeretlen magyar szerző kompozíciója is (Procedentem Sponsum), mely a többi alapmű mellett természetesen felcsendül majd.”
Amíg Jan Garbarek a kortárs jazz improvizációival különös aláfestésként szolgált, addig az énekesek középkori hangulatot teremtettek, és lelki szemeim előtt láttam, sőt éreztem, hogy ott vagyok egy régi nagy szertartáson, ahol a szerzetesek fantasztikus éneke egészen földöntúli hangulatot teremt. Az első pillanattól kezdve egy kellemes bizsergést éreztem a fejemben, és egyfajta alfa állapotban élveztem végig a koncertet. És hogy a közönség mennyire volt átszellemülve. Éteri csend töltötte be az épületet, egy két köhintéstől eltekintve csak a zene szólt. A darabok közti szünetekben még tapsolni is elfelejtettünk. Persze nem kell hosszú szünetekre gondolni, mert szinte egyben énekelték végig a műsort, de volt egy hosszabb szünet, amikor csak nagy nehezen tudatosult bennünk, hogy most tapsolni kell. Érkezett is a vastaps. Ezután még egyszer volt taps a műsor második felében, de akkor rossz helyen, mert már beszívták a levegőt, hogy belekezdjenek a következő műbe, de a korábbi taps kiindulópontjából ismét kezdeményeztek egy tapsvihart, így a levegőt mosolyogva kifújták, és kis kivárás után folytatták csak az éneklést.
A műsor vége felé az énekesek el kezdtek levonulni a „színpadról”. Gordon Jones elindult a padsorok között, és pont mellettem kezdte mormolni énekét. Csak Garbarek maradt a helyén, aki folytatta szárnyaló muzsikáját, mígnem egyszer csak az énekesek a terem különböző pontjaiból kezdtek énekelni, ezzel megteremtve az élő térhangzást. Ezt azzal tetőzték, hogy elkezdtek ők is járkálni körülöttünk, így a hang kavalkád teljesen körülvett minket. Tudták még fokozni az amúgy is leírhatatlan élményt.
A főműsor után szűnni nem akaró taps közepette vonultak el művészeink, majd még kétszer sikerült őket visszacsalni, hogy egy-egy rövidebb darabbal örvendeztessenek meg minket.
A nem egészen két órás koncert gyakorlatilag egy nagy összefüggő katarzis volt. A fantasztikus lemezt, akármilyen drága rendszeren hallgathatjuk otthon, meg sem közelíthetjük ezt a koncertélményt. Ha valaki nyitott erre a zenére, és lesz még lehetőségünk a formációt itthon látni, javaslom, mindenki menjen el a magas jegyárak mellett, és hallgassa meg a produkciót, mert semmi máshoz nem fogható, hihetetlen audiofil zenei élmény.
Jan Garbarek legközelebb július 24-én hallható újra Magyarországon, a Veszprémi Ünnepi Játékokon, de ott már a jazzé lesz a főszerep.
Az előadók: Jan Garbarek - szoprán- és tenorszaxofon David James - kontratenor Rogers Covey-Crump - tenor Steven Harrold - tenor Gordon Jones – bariton
1. Írta: asoio, Dátum: 2009.06.10. 21:42 A Hilliard Ensemble visszatér Budapestre ezt október ad koncertet együtt Arditti Quartet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Művészetek Palotája http://www.mupa.hu/programreszletes.jsp?id=K_19649&month=10&year=2009&day=25
Végy egy férfi kamarakórust, amely a vokális egyházi zenében, a gregorián-éneklésben, és a kortárs zenében egyaránt otthonosan mozog. Tégy hozzá egy a jazzvilágban ünnepelt szaxofon mestert, és adj hozzájuk egy producert, aki egyben tartja az egészet, végül az így összeállt fogást tálald ízlésesen.
Amit a koncert előtt tudtam, hogy valami egészen különleges élményben lesz részem, bár egy kicsit tartottam az akusztikai körülményektől, mivel még nem voltam hasonló hangversenyen, de reménykedtem benne, tudják mit csinálnak. És természetesen tudták. A Bazilikába belépve azonnal egy másik dimenzióba kerül az ember. A falakon kívül marad a forgalmas város zaja, és a rohanó élet. (Az időnként érezhető metrószerelvények néha mini földrengést előidéző robaját azt hiszem figyelmen kívül hagyhatjuk.) A padsorokat műanyag kerti székekkel egészítették ki. Én a legkényelmesebb mozi székekben sem bírok ki egyhelyben két órát, de itt most ez sem zavart.
A hangosítást úgy oldották meg, hogy nem volt. Gyakorlatilag a terem akusztikáját használták ki. Eleinte furcsa volt látni, hogy a négy elegáns brit úr mellett Jan Garbarek úgy mászkált fel-alá, mint aki unatkozik, de ha csak a fülünkre hallgattunk, akkor jött a csoda, mert ez volt hangosítás helyett. A járkálás volt a hangeffekt, mivel ahogy mozgott, úgy szólt mindig másképp a hangszere. A bevezető után már a szopránszaxofonnal játszott, de az apró hangszer, a mérete ellenére, tökéletesen betöltötte a Bazilikát. Amikor felénk fordult, áradt a hangszerből a csodálatos muzsika, nyíltan és tisztán. Ha hátat fordított tompábban szólt, majd előre-hátra, jobbra-balra sétálva, mindig kicsit halkabban-hangosabban, szebben-torzabban. Már önmagában ez hatalmas élmény volt, de ott volt még a négy énekes is.
A beharangozóból megtudhattuk, hogy „a Hilliard Ensemble zenészei hosszú évek óta saját maguk is végeznek gyűjtéseket, melyek során középkori kolostorok levéltáraiban már több felbecsülhetetlen értékű, korábban ismeretlen egyházi ének kottájára leltek. Ezek között napvilágra került egy XV. századi ismeretlen magyar szerző kompozíciója is (Procedentem Sponsum), mely a többi alapmű mellett természetesen felcsendül majd.”
És hogy a közönség mennyire volt átszellemülve. Éteri csend töltötte be az épületet, egy két köhintéstől eltekintve csak a zene szólt. A darabok közti szünetekben még tapsolni is elfelejtettünk. Persze nem kell hosszú szünetekre gondolni, mert szinte egyben énekelték végig a műsort, de volt egy hosszabb szünet, amikor csak nagy nehezen tudatosult bennünk, hogy most tapsolni kell. Érkezett is a vastaps. Ezután még egyszer volt taps a műsor második felében, de akkor rossz helyen, mert már beszívták a levegőt, hogy belekezdjenek a következő műbe, de a korábbi taps kiindulópontjából ismét kezdeményeztek egy tapsvihart, így a levegőt mosolyogva kifújták, és kis kivárás után folytatták csak az éneklést.
Az előadók:
Hozzászólások (1)
