Depeche Mode - Puskás Ferenc Stadion, Bp., 2009. 06. 23.
2009. június 25.
Depeche Mode - Tour of the Universe 2009, Puskás Ferenc Stadion 2009. 06. 23.
Depeche Mode koncertre járni jó. 30-40 ezer emberrel együtt énekelni a régi jól ismert dalokat úgy, hogy közben maga a zenekar adja az aláfestést, mesébe illő. Ma már nem elérhetetlen sztárként, hanem gyakran visszatérő barátként tekinthetünk a DM-re, akik akármilyenre is sikeredik az új album, mindig ugyanazt nyújtják élőben: nagyszerű látványt és remek hangulatot.
hirdetés
A rajongókat is megosztó Sounds Of The Universe album turnéja hozta ismét Magyarországra a Depeche Mode-ot. A jegyek már akkor elfogytak, amikor az album még meg sem jelent. Az időjárás nem volt kegyes a közönséghez, így szakadó esőben ment le a koncert fele. Pedig már úgy tűnt, hogy megússzuk.
Miután az ember átesett a többszörös jegyellenőrzésen, a Stadionba bejutva azonnal megláthatta a puritán színpadot, amelyen semmilyen díszítő elem nem volt, a hátsó videó faltól, illetve a szerves részét képző, előtte lógó gömbtől eltekintve. A minimál albumhoz minimál színpadkép dukál. A koncert előtt az interneten már kutakodtam és nagyjából tudtam, mire számíthatok, már ami a látványt illeti, de hogy őszinte legyek, ami egy Kraftwerknek nagyon jól áll, az nem biztos, hogy egy DM-nek is hatásos lesz. Mindenesetre ezen a turnén egyértelműen a vetítésé a főszerep, persze csak a zenén túl. Két oldalra is szép méretű videó falak kerültek, amelyeket már az előzenekarok alatt beüzemeltek. A színpadról egy rövid kifutó nyúlt a közönségbe, a végén egy apró színpaddal.
A zenekar előtt, ezúttal az elektronikus színtér egyik hazai legjobbja, a Žagar, illetve még előttük a számomra még ismeretlen Motor nevű nyugati formáció lépett fel.
A Motor myspace oldalán, a származási helynél New York és Franciaország van feltűntetve. A duó néhány mini elektronikával próbálta felpezsdíteni az ekkor még nem túl nagyszámú közönséget, csekély sikerrel, pedig jó zenét játszottak. Már annak, aki szereti ezt a stílust. Kicsit monoton, de feszes, pörgős techno muzsikát nyomtak, bár egy klub, vagy egy fesztivál biztosan jobb helyszín lett volna számukra.
A Žagar már inkább megmozgatta a nézőket. Egyedi hangzásuk, amelyben pszichedelikus és etno elemek egyaránt jelen vannak, jobban megfogta a jelenlévőket, így tapsból is több jutott nekik. A szélső videó falakon folyton változó állóképek váltották a Motor alatt fekete-fehér mozgó képeket. Ők is jó választás voltak. De mikor levonultak, már mindenkiben az élt, hogy most már végre Ők jönnek, akik kedvéért ismét idezarándokoltak a rajongók, nem kevesen a környező, illetve távolabbi országokból is.
Valamivel kilenc óra után jelent meg a DM felirat a gömbön, de még egy ideig csak a két betű körözése volt az egyetlen esemény. A felvezető zenéből Intro lett, majd sötétbe borult minden, a videó fal fehérbe váltott és lassan besétáltak a zenészek, akik ekkor árnyként álltak a színpadon. Az új album nyitódalával kezdtek, amit már akkor sejteni lehetett, amikor az új anyagot először meghallgattam. Ideális kezdő dal, amelyre remekül fel lehet építeni a műsort. A vetítés három főszereplője egy fehér öregember, egy fekete fiú, akik a szám alatt átalakultak egymássá, ezzel helyet cserélve a szám végére, illetve a gömbön (gömbben) folyamatosan más öltözékben sétáló nő. Az In Chains-t az első kislemezes dal, a Wrong követte, amely keményebb megszólalásához a kék és vörös világítás szolgált aláfestésként. A lemezen letaglózó dal, élőben valahogy nem ütött akkorát, de olyan volt mintha egy rock bandát hallgatnánk. Andy körül annyi szintetizátor volt, mint talán eddig még soha. Dolgozott is rajtuk serényen. A harmadik szám még mindig az új lemezről szólt, ez volt a Hole To Feed, a háttérben egy lángoló hullámvasút sínpárjával, legalábbis azt hiszem. Ezzel gyakorlatilag egy kis módosítással le is ment az album első három száma. Már ekkor is furcsa volt valami, de csak a további, az albumról elhangzó számok után tudatosult bennem, hogy mi, mert ezután beindult a slágerparádé.
Albumról-albumra ugráltunk számonként. Az eddig mindig sötét vetítéssel kísért Walking In My Shoes most egy világos hátteret kapott, de felbukkant egy vészjósló varjú, amelynek felnagyított szeme a gömbről figyelt, mint Szauron a Gyűrűk urában. Az It’s No Good alatt a zenekar volt látható különböző színekbe bújtatva. A gömb úgy viselkedett, mint egy vízcsepp a képernyőn. A falon látható képek jelentek meg rajta némileg torzítva, felnagyítva. Az A Question Of Time volt az első olyan szám, amely az albumon hallható változattól a leginkább eltért. Rock szám lett belőle, és még plusz látványosságot sem kapott. A Precious alatt egy hatalmas írógép lett a fal, a gömb meg az írógép feje, amely egy verset írt az óriási lapra.
A Fly On The Windscreen szakította meg az albumjáró kört, de a lendületet is. Valahogy nem illett a műsorba, ahogy az első ráadásban elsőként elhangzó, szintén a Black Celebration albumról felcsendülő Stripped sem. Mindkét számot szeretem, az eddigi koncerteken különösen imádtam, amikor meglepetésként bekerültek a műsorba, de valahogy most kilógtak a sorból. A Fly alatt körök lepték el a falat, amelyből három a DM tagjait sugározta élőben. A belassulás valószínűleg felkészítés volt a Martin blokkra, amelyben ezen az estén az új Jezebel mellé az A Question Of Lust került. Az első számot gitárral, a másodikat a nélkül adta elő a zenekar motorja. A közönség, szinte néma csendben hallgatta végig a két számot, bár az énekelhetőbb második dalba már többen is beszálltak. A Jezebel alatt Martin, az ekkor már kellemesen langyos eső ellenére, először használta ki a kifutót. Dave visszatérésével visszatért a lendület is. Az új albumról szólt előbb a Come Back, amely alatt száguldó csillagok repítettek el minket, míg a gömb, forgó földgömbbé vált, majd a második kislemez dala, a Peace, amely a béke jel égisze alatt zavaró háborús, illetve háború ellenes tüntetések képei voltak láthatók. A modern hippi dal második felére a jelből óra lett, amely tán a világ végének közeledtét mutatta. Dave ekkor merészkedett ki először, és sajnos egyben utoljára a kifutóra, közös éneklésre buzdítva. Ekkor már, mintha nem is esett volna. Egy az egyben öntötték az égiek fejünkre a vizet. Az In Your Room alatt vörösbe, majd az I Feel You alatt kékbe borult a színpad, aztán a röpködő lufik közepette a Policy Of Truth dallamai vittek minket egyre közelebb a főműsor vége felé. A műsort az ütős páros Enjoy The Silence / Never Let Me Down Again zárta. Előbb a zenekar tagjait láthattuk asztronautának öltözve, majd élő kapcsolásban láthattuk őket a színpadon, illetve az integető közönség burjánzó tömegét, akiket ekkor már egyáltalán nem zavart, hogy csavarni lehetett belőlük a vizet. Sőt, talán még a hangulatot is fokozta.
Az első ráadás amolyan nosztalgia blokk volt. A Stripped alatt a tagok mozaik képe került a falra, a második Master And Servant már kevésbé volt látványos, míg a Strangelove alatt az egyik csúcs klipet élvezhettük volna, ha 2009-ben nem szól közbe a cenzúra... A klip két főszereplő hölgyének izgalmas „különös szerelmét” nézhettük volna végig, de a nagy testvérnek a lábfétis soknak bizonyulhatott, mert mikor forróbbá vált volna a hölgyek szerelme, vörösbe borult a fal, amiből néha kivehetővé vált a szörnyen pornográf ujjszopogatás. Ennyit a művészi szabadságról.
A második ráadás nyitánya a Personal Jesus volt, háttérben táncoló lány alakokkal, illetve a pózoló tagok képeivel, majd az egész koncert zárásaként a rendkívül visszafogott Waiting For The Night hangzott el, abszolút lemeztelenítve, minden extra látvány nélkül.
Azt kell, mondjam, hogy félelmem ellenére, a remekül összerakott klipek igen feldobták a koncert hangulatát. De mi van a zenével?
Én azok közé tartozom, akik szeretik az új lemezt. Szerintem egy kiegyensúlyozott zenekar jól összeállított, játékos albuma. Eljutottunk arra a szintre, hogy az MP3 már annyira megölte a lemezeladásokat, hogy a zenekaroknak valami pluszt kell nyújtaniuk azoknak, akik hajlandóak lemezt vásárolni. Lemezen egész máshogy szól az album. Az 5.1-es keverésű változatról már nem is beszélve. Az album tele van apró finomságokkal, kincsekkel, amelyeket a tömörített formátum egyszerűen nem képes visszaadni. Sláger? Az nincs. De jelenleg én az új albumot hallgatom végig a legszívesebben, mert egységes. A DM nem akarta általa megváltani a világot, csak készített egy olyan albumot, amelynek elkészítése során jól érezték magukat. És ez szerintem egyértelműen hallatszik a lemezen.
Ezt csak azért volt fontos leírni, mert pontosan emiatt volt furcsa érzésem az új dalok alatt, amelyet csak a Peace után tudtam megfogalmazni. Mivel a Depeche Mode élőben hagyományosabb rock bandaként lép fel az utóbbi időben, az áthangszerelések nem mindig hatásosak. Az új albumról szóló dalok apró-kicsi finomságai teljesen elvesztek élőben, így nem voltak olyan hatásosak. A koncerten elhangzott régi slágerek önmagukban is gyöngyszemek voltak a maguk idején. A Precious, az utolsó előtti albumról, még szintén ide sorolható. Az új anyag kiváló stúdió album, amelyen a technika vívmányaié a főszerep, de csak sterilebb körülmények között állja meg a helyét. A hangosítás sem volt tökéletes. Elég sok volt a basszus, ami még inkább elvette a finomságok esélyét, de még sem volt akkora ereje, hogy beleremegjen a föld. Még azon is elgondolkodtam, vajon hátul hallják-e a koncertet a megjelentek. Halk volt és nem volt tiszta a hang. Ezzel együtt is, az örök slágerek ezen az estén is jól szóltak, sőt, a főműsor vége, az In Your Roomtól kezdve, frenetikus volt.
A ráadás első felvonása amolyan meglepetés volt. Már említettem, hogy a Stripped helyett én mást tettem volna a listára, de a Master And Servant sem volt a legjobb választás. De legalább ez viccesre sikerült. Gyakorlatilag el lett rontva az egész. Dave rosszkor szállt be, ez megzavarta Martint, így valami kaotikus instrumentális szám ment le, ami alatt a közönség próbált énekelni, de a követhetetlen dallamok miatt ez sem sikerült túl jól. A zenekar röhögve nyomta végig a számot, bár azt hittem, hogy a végén újra kezdik. Ritka pillanat volt. Élő! A Strangelove listára kerülése nagy meglepetés volt, és jó is volt hallani. Azonban engem elszomorított a cenzúrázott vetítés, ami el is vett a produkció értékéből.
A második ráadásban az élőben mindig erős Personal Jesus jól felhúzta a közönséget, de a Waiting For The Night túlontúl leültette a koncert végét. Az eső miatt nem a kifutón énekelték, így a végén lévő kisszínpad kihasználatlan maradt az egész koncerten (az említett két kivétellel). Én jobban szeretem a csattanós befejezést, ami a „Na ne már most van vége!” felkiáltással záródik. Ez így túl nyilvánvaló volt, és nem is illett egy elvileg hangos stadion koncerthez. A számot imádom, de valahogy ehhez kell az intim hangulat.
A felsorolt hibák ellenére mégis azt kell, mondjam, jó koncert volt. Dave a nem is olyan távoli műtét ellenére jó formában volt, bár nem rohangált annyit, láthatóan élvezte a műsort. Martin továbbra sem hajlandó lemondani a gitárról, ami az egyik oka, hogy a számok nem úgy szólnak, ahogy szólhatnának. Mondjuk ezen a koncerten pont volt néhány jobb gitáros pillanat, de teljesebb a hangzás, ha a billentyűk mögött áll. Andy újra munkában a színpadon, és jó látni, hogy nem unatkozik már ő sem. A most már fixnek mondható kísérőkre, akik már Dave mellett szerzőként is szerepelnek az albumokon, egy rossz szavunk nem lehet. Peter Gordeno gyakorlatilag Alan Wilder helyett látható, és tökéletes a szerepre, míg Christian Eigner a rock a zenekarban. Erőteljes dobolása jó alapként szolgál, ami hozzájárul ahhoz, hogy az élő DM más, mint stúdióban. Az már más kérdés, hogy ez nem minden számnak áll jól. A programfüzetben feltüntették még Kerry Hopwoodot is, aki egy színpadon nem látható, a számítógépes alapokat szoláltató ember, akire a zenekar szerves részeként tekintenek, mint amolyan zenész.
Kíváncsian várom a januári koncertet, vajon lesz-e változás, kijavítják-e a hibákat. A ráadás bulik valahogy felszabadultabbak, tehát az előjelek jók. De ha ugyanez lesz a műsor, az sem lesz akkora baj, mert mint az elején már említettem, Depeche Mode koncertre járni jó.
Depeche Mode:
David Gahan
Martin Gore
Andy Fletcher
Christian Eigner - dobok
Peter Gordeno - billentyűk
Kerry Hopwood - számítógépek és programok
Az elhangzott számok:
In Chains
Wrong
Hole To Feed
Walking In My Shoes
It’s No Good
A Question Of Time
Precious
Fly On The Windscreen
Jezebel
A Question Of Lust
Come Back
Peace
In Your Room
I Feel You
Policy Of Truth
Enjoy The Silence
Never Let Me Down Again
Depeche Mode - Tour of the Universe 2009, Puskás Ferenc Stadion 2009. 06. 23. 
A zenekar előtt, ezúttal az elektronikus színtér egyik hazai legjobbja, a Žagar, illetve még előttük a számomra még ismeretlen Motor nevű nyugati formáció lépett fel.
A Žagar már inkább megmozgatta a nézőket. Egyedi hangzásuk, amelyben pszichedelikus és etno elemek egyaránt jelen vannak, jobban megfogta a jelenlévőket, így tapsból is több jutott nekik. A szélső videó falakon folyton változó állóképek váltották a Motor alatt fekete-fehér mozgó képeket. Ők is jó választás voltak. De mikor levonultak, már mindenkiben az élt, hogy most már végre Ők jönnek, akik kedvéért ismét idezarándokoltak a rajongók, nem kevesen a környező, illetve távolabbi országokból is.
Az új album nyitódalával kezdtek, amit már akkor sejteni lehetett, amikor az új anyagot először meghallgattam. Ideális kezdő dal, amelyre remekül fel lehet építeni a műsort. A vetítés három főszereplője egy fehér öregember, egy fekete fiú, akik a szám alatt átalakultak egymássá, ezzel helyet cserélve a szám végére, illetve a gömbön (gömbben) folyamatosan más öltözékben sétáló nő. Az In Chains-t az első kislemezes dal, a Wrong követte, amely keményebb megszólalásához a kék és vörös világítás szolgált aláfestésként. A lemezen letaglózó dal, élőben valahogy nem ütött akkorát, de olyan volt mintha egy rock bandát hallgatnánk. Andy körül annyi szintetizátor volt, mint talán eddig még soha. Dolgozott is rajtuk serényen. A harmadik szám még mindig az új lemezről szólt, ez volt a Hole To Feed, a háttérben egy lángoló hullámvasút sínpárjával, legalábbis azt hiszem. Ezzel gyakorlatilag egy kis módosítással le is ment az album első három száma. Már ekkor is furcsa volt valami, de csak a további, az albumról elhangzó számok után tudatosult bennem, hogy mi, mert ezután beindult a slágerparádé.
Az It’s No Good alatt a zenekar volt látható különböző színekbe bújtatva. A gömb úgy viselkedett, mint egy vízcsepp a képernyőn. A falon látható képek jelentek meg rajta némileg torzítva, felnagyítva. Az A Question Of Time volt az első olyan szám, amely az albumon hallható változattól a leginkább eltért. Rock szám lett belőle, és még plusz látványosságot sem kapott. A Precious alatt egy hatalmas írógép lett a fal, a gömb meg az írógép feje, amely egy verset írt az óriási lapra.
Dave visszatérésével visszatért a lendület is. Az új albumról szólt előbb a Come Back, amely alatt száguldó csillagok repítettek el minket, míg a gömb, forgó földgömbbé vált, majd a második kislemez dala, a Peace, amely a béke jel égisze alatt zavaró háborús, illetve háború ellenes tüntetések képei voltak láthatók. A modern hippi dal második felére a jelből óra lett, amely tán a világ végének közeledtét mutatta. Dave ekkor merészkedett ki először, és sajnos egyben utoljára a kifutóra, közös éneklésre buzdítva. Ekkor már, mintha nem is esett volna. Egy az egyben öntötték az égiek fejünkre a vizet. Az In Your Room alatt vörösbe, majd az I Feel You alatt kékbe borult a színpad, aztán a röpködő lufik közepette a Policy Of Truth dallamai vittek minket egyre közelebb a főműsor vége felé. A műsort az ütős páros Enjoy The Silence / Never Let Me Down Again zárta. Előbb a zenekar tagjait láthattuk asztronautának öltözve, majd élő kapcsolásban láthattuk őket a színpadon, illetve az integető közönség burjánzó tömegét, akiket ekkor már egyáltalán nem zavart, hogy csavarni lehetett belőlük a vizet. Sőt, talán még a hangulatot is fokozta.
Az első ráadás amolyan nosztalgia blokk volt. A Stripped alatt a tagok mozaik képe került a falra, a második Master And Servant már kevésbé volt látványos, míg a Strangelove alatt az egyik csúcs klipet élvezhettük volna, ha 2009-ben nem szól közbe a cenzúra... A klip két főszereplő hölgyének izgalmas „különös szerelmét” nézhettük volna végig, de a nagy testvérnek a lábfétis soknak bizonyulhatott, mert mikor forróbbá vált volna a hölgyek szerelme, vörösbe borult a fal, amiből néha kivehetővé vált a szörnyen pornográf ujjszopogatás. Ennyit a művészi szabadságról.
Én azok közé tartozom, akik szeretik az új lemezt. Szerintem egy kiegyensúlyozott zenekar jól összeállított, játékos albuma. Eljutottunk arra a szintre, hogy az MP3 már annyira megölte a lemezeladásokat, hogy a zenekaroknak valami pluszt kell nyújtaniuk azoknak, akik hajlandóak lemezt vásárolni. Lemezen egész máshogy szól az album. Az 5.1-es keverésű változatról már nem is beszélve. Az album tele van apró finomságokkal, kincsekkel, amelyeket a tömörített formátum egyszerűen nem képes visszaadni. Sláger? Az nincs. De jelenleg én az új albumot hallgatom végig a legszívesebben, mert egységes. A DM nem akarta általa megváltani a világot, csak készített egy olyan albumot, amelynek elkészítése során jól érezték magukat. És ez szerintem egyértelműen hallatszik a lemezen.
Az új albumról szóló dalok apró-kicsi finomságai teljesen elvesztek élőben, így nem voltak olyan hatásosak. A koncerten elhangzott régi slágerek önmagukban is gyöngyszemek voltak a maguk idején. A Precious, az utolsó előtti albumról, még szintén ide sorolható. Az új anyag kiváló stúdió album, amelyen a technika vívmányaié a főszerep, de csak sterilebb körülmények között állja meg a helyét. A hangosítás sem volt tökéletes. Elég sok volt a basszus, ami még inkább elvette a finomságok esélyét, de még sem volt akkora ereje, hogy beleremegjen a föld. Még azon is elgondolkodtam, vajon hátul hallják-e a koncertet a megjelentek. Halk volt és nem volt tiszta a hang. Ezzel együtt is, az örök slágerek ezen az estén is jól szóltak, sőt, a főműsor vége, az In Your Roomtól kezdve, frenetikus volt.
A felsorolt hibák ellenére mégis azt kell, mondjam, jó koncert volt. Dave a nem is olyan távoli műtét ellenére jó formában volt, bár nem rohangált annyit, láthatóan élvezte a műsort. Martin továbbra sem hajlandó lemondani a gitárról, ami az egyik oka, hogy a számok nem úgy szólnak, ahogy szólhatnának. Mondjuk ezen a koncerten pont volt néhány jobb gitáros pillanat, de teljesebb a hangzás, ha a billentyűk mögött áll. Andy újra munkában a színpadon, és jó látni, hogy nem unatkozik már ő sem. A most már fixnek mondható kísérőkre, akik már Dave mellett szerzőként is szerepelnek az albumokon, egy rossz szavunk nem lehet. Peter Gordeno gyakorlatilag Alan Wilder helyett látható, és tökéletes a szerepre, míg Christian Eigner a rock a zenekarban. Erőteljes dobolása jó alapként szolgál, ami hozzájárul ahhoz, hogy az élő DM más, mint stúdióban. Az már más kérdés, hogy ez nem minden számnak áll jól. A programfüzetben feltüntették még Kerry Hopwoodot is, aki egy színpadon nem látható, a számítógépes alapokat szoláltató ember, akire a zenekar szerves részeként tekintenek, mint amolyan zenész.
Hozzászólások (3)
