Flúg – Elviszlek magammal (EDGE Records, 2009)

Folyamatos közeledés – ezt tapasztaltam az évek során, miközben a Flúg együttes muzsikájával barátkoztam, évről évre egyre közelebb kerültem zenéjükhöz, s elsősorban szövegeikhez. Már a kezdetek kezdetén nyilvánvaló volt, hogy itt egy zenekar, hihetetlenül erős karakterrel és mondanivalóval, mely azonban annak idején nekem még kicsit magas volt, hogy úgy mondjam, gyakorlatilag befogadhatatlan. Aztán teltek az évek, készültek a lemezek…

S eljutottam oda, hogy most már nyugodt szívvel, örömmel és nyitott elmével vagyok képes végighallgatni produkciójukat – vagy ők változtak meg gyökeresen, vagy az én ízlésem. Egyik sem valószínű, de ez a végeredmény szempontjából cseppet sem érdekes – az pedig, egy ízig-vérig erős, határozott karakterrel bíró, egyedülálló rock-lemez. Ez a Flúg 2009-ben.

A lemezt egy 3 éve stabil felállás készítette, az Audioplanet Stúdióban Jaya Hari-das mester szakértő felügyeletével. Az egyes hangszerek hangja kiforrott, karakteres, éppúgy, mint a zenekar védjegyének számító sokszólamú vokál, melytől telt és fület-lelket simogató a hangzás, még ha az adott dal mondanivalója felforgató vagy meglehetősen szomorú netán. A dalok kiválogatásánál éppúgy merítettek a régmúltból, mint a legutóbbi idők terméséből, a korong mindezzel együtt egységes képet mutat. Lássuk hát, a dalokat egyenként!

Szökevény

Rettenetesen zsíros, tömény gitárhangzással tör utat hallójáratainkba az első kompozíció, remek felütése ez az albumnak, a sokszólamú vokál mindig éppen időben, de néha meglepő módon bukkan fel. Sodor az egész, mint az árvíz. A szöveg témája kissé paranoiás, de az vesse rájuk az első követ, aki a mai világban minden pillanatban színjózan bír maradni. A gitárszóló kellemesen nagy ívű, ritmikai leleményekkel tűzdelt, végeztével ismét a konkrét zúzásé a szó, a vokál nem hogy visszavenne a szigorból, még rátesz egy lapáttal!

A Földet vonzza el!

A már demós korszakukból megismert, Ars Poetica jellegű dal. Most, hogy a közvélemény egyre többet foglalkozik egy közelgő Világvégével, vagy az optimistábbak egy Új Kezdetre várnak, különleges aktualitást kap e nóta. Új formai elem a hirtelen befigyelő szájharmonika szóló, a szövegben pedig, újólag fedeztem fel számos természeti képet, mely számomra éppúgy megnyugtató, mint a gitárszóló, gömbölyű, tiszta hangjaival. A költő kellőképpen önkritikus, a vokál monumentalitást hoz, a srácok remekül játszanak a dinamikával és a különböző hangzásokkal, úgy fordul át az egyik végletből a másikba, hogy közben egy cseppnyi zavarérzésem sincs!

Joggal & Örömmel

Sodor a lendület, a téma pedig, vág, mint a penge! Visszatér a demókról ismerős rap-betét, ritmikai kavalkád szigorú rendben (ha ennek az előbbi nyelvtani szerkezetnek van értelme egyáltalán), a szöveg kellően rejtett értelmű ahhoz, hogy sok mindent bele lehessen érteni, érezni. Lehet éppúgy az evolúció, mint a hatalom vagy egy pszichopata gyilkos működésének anatómiája. A formai jegyek tekintetében is kellően sokszínű, úgy a hangszínek, mint a motívumok, dallamok használatában.

Közhely

Amerikai zenekarokra jellemzően zsíros akkordokkal indít a nóta, szövegében pedig, talán az eddigi legköltőibb a lemezről, az emberi viszonyokat boncolgatja, - a Flúgtól nem meglepő módon – meglepő módon. A lemez legrövidebb dala, s egyben az egyik leginkább elgondolkodtató.

Társas magány

Napjaink egyik legszomorúbb, és legelterjedtebb életformája a téma. Formailag a legkevésbé rockos, ez annál nagyobb teret ad a szövegre való koncentrált figyelemnek, csupa tiszta hanggal, ütőhangszeres betéttel, kristályos, lélekemelő vokális munkával. A gitárszóló talán minden eddiginél jazzesebb, s a dal közben úgy változik a dinamika, hogy észre sem vesszük. Lelki szemeim előtt egy hajnalban, buli után hazafelé bandukoló ember képe jelenik meg, ahogy egy tiszta pillanatban számot vet magával, az elmúlt éjszakával és az életével egészében.

Iker

Szintén régebbi dal, mostanra formailag, ha lehet, még kifinomultabb, a száraz, de mégis zsíros gitárokat szellősebb betétek oldják. Visszatér a rap, a szövegben nem történt változtatás, a téma az alter egó, hallunk dob- és basszuskiállást is, utóbbit valami egész eszement hangszínnel. A gitárszóló egész rövid, és nem lóg ki a rockos hangzásból.

Kacagó nap

Így szeret a Flúg. A korábbiaknál sokkal jobban az énekre és a vokálra hegyezték ki a hangzást, a hangszerelés egészen szellős, már-már tisztán akusztikus a sound, az éterien örömteli témához sikerült megtalálni a legmegfelelőbb formai megvalósítást.

Déja Vu

Egy újabb dal a régmúltból, mely teljes fazonigazításon esett át, még komplexebb, felkavaróbb, mint egykor volt. Egy ember gyalogol egy város, s egyben a saját életének utcáján, miközben előtörnek emlékek s meg nem oldott helyzetek minden maga mögött hagyott kapualjjal, ablakmélyedéssel. Zaklatott a zene, jogosan, hiszen alapvető kérdésekre keresi a választ, s ha meg nem is találja, legalább elgondolkoztat.

Anno-name

Folytatódik a pszicho tematika, mondhatnánk, ha nem lenne a szöveg főszereplője a képzelet szülötte. Simán lehetne anime rajzfilmet gyártani a címszereplő főszereplésével, hacsak nem egy ilyen ihlette a dalt! A témának megfelelően zaklatott a muzsika, a sokszólamú kórus itt is nem, hogy visszavenne, inkább rátesz még egy lapáttal a súlyosságra. Középtájon visszavesznek a durvaságból, ismét ütőhangszerek hangja hallik, s az egész hangkép egy forgó, térbeli dimenziókapura emlékeztet (l: a Kapcsolat c. film Jodie Fosterrel), majd újra elszabadul a pokol, érzésem szerint itt már kissé kilóg a lóláb, nem tudják a hangzást hova fokozni, de a végére koherenssé válik újra a dal, sikerül a lécet megugrani.

Súlytalan

Egy újabb kukkantás a csapat speciális lelkivilágának kusza szövevényébe, mely azonban inkább felfedezésre váró tanösvény, botanikus kert inkább, mint gaz felverte gyárudvar. Nem mindegy, hogy valamiben, ami megfejthetetlen, van-e rendszer, vagy inkább a káoszelmélet szabályai érvényesülnek. Formailag ismét a szélsőségesen különböző hangszínek szerves egyesülésének lehetünk tanúi, külön öröm a dalban az orgonaszóló!

Láttalak valahol + Füst

Ismét egy régi dal, a zenész és közönsége kapcsolatát boncolgatandó, de kivetíthetjük ezt bármilyen, a reflektorfényben álló ember és a többiek kapcsolatára. A dal hangzását, ha lehet, még jobban felturbózták az előző verzióhoz képest, majd egy apokaliptikus dörej-áradattal múlik el, hogy átadja a helyét egy új kompozíciónak, melyben a csapat ismét szerelmes természetét csillantja meg. Modern, mégis nagyon gyengéd és személyes hangon szólnak a férfi-nő kapcsolatról, a dal hangzása is simogatóan szelíd, kellemes, megnyugtató befejezése ez egy meglehetősen komplex zenei anyagnak.

Már csak egy kérdés marad válaszra várva:
Vajon ilyen debütálás után marad-e a csapatnak elég puskapora a méltó folytatáshoz?
Én nagyon remélem, hogy igen!

A Flúg zenekar:

Dombi Ádám – basszusgitár, vokál
Lőrincz Zoltán – ének
Major Róbert – gitár
Szakadáti Mátyás – dob, vokál

Közreműködött:

Godó Gábor – ütőhangszerek
Gyöngyösi Gábor – billentyűk
Jaya Hari-das – vokál
Zombori Norbert – gitár

A lemezen elhangzó dalok:

1. Szökevény
2. A Földet vonzza el!
3. Joggal & Örömmel
4. Közhely
5. Társas magány
6. Iker
7. Kacagó nap
8. Déja Vu
9. Anno-name
10. Súlytalan
11. Láttalak valahol
+ Füst

Kapcsolódó írásaink:

Kiszakadt belőlük… (Kiszakadt belőlem - EP 2006)
Nem is rossz ómen… (Előjel - Maxi 2005)

Illés Norbert Géza
twangman[kukac]zenesz.info

Légy Te az első hozzászóló

Hozzászólás
Név
Hozzászólás
Biztonsági kód*